Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Tódor János: Alkalmi munka
kézszorításukból (mindketten önkormányzati hivatalnokok), s ha ebből sem, hát abból a sürgető igyekezetből, ahogy a „beöntés" után rögvest munkához is láttak. Én nem kapkodok, tudom, hosszú még a nap. A Tulajt figyelem inkább, aki mint bordélyban a madame a lányokat, úgy ajánlgatja a mestereknek majdani ebéd gyanánt a paprikás csirkét tejfölös uborkasalátával, a rántott húst rizibizivel, harmadikként pedig a vadast „valódi" nyúlból. A kőművesek húzzák a szájukat, vállukat vonogatják: úgy látszik, még ennél is bővebb választékhoz szoktatták őket. Hármójuk közül kettő csirkét kíván, a harmadik meg vadast. Végül is, hogy ne okozzunk gondot a mamának, a többség győz, és a vadas ugrik. Benne járunk már a hatban, amikor megérkeznek sorstársaim. Öten vannak, hárman a budai „rabszolga piacról", a Moszkva térről, ketten pedig egy közeli hajléktalanszállásról. Jóformán megnézni sincs időnk egymást, mert a kőművesekkel az élen máris kapaszkodunk a tatra. Egyelőre csak annyi a dolgunk, hogy a korábban már felhordott lyukacsos téglát a kőművesek keze alá termeljük. Unalmas, egyhangú meló, de legalább nem túl fárasztó. Nem sokat beszélünk, a monotonitás elaltatja a szavakat. Arra leszek figyelmes, hogy a Tulaj által odakészített műanyag-marmonkannából közbe-közbe a két kistulaj töltögeti a bort. Kizárólag a kőműveseknek. Mivel minket nem kínálnak, fogom magam, odabattyogok, és töltök magamnak egy pohárral. A kistulajok, mint akik nem akarnak semmit észrevenni, épphogy csak odapillantanak, nem szólnak semmit. Alkalmi társaim is felbuzdulnak ezen, indulnának a marmonhoz, ám megelőzi őket a zsávolyos kistulaj, és valami olyasmit kezd el magyarázni, hogy ma a Tulaj az ügyeletes élelmező, övé a bor is, és meghagyta: abból csak a kőművesek kaphatnak. Ilyet még egyikőnk sem pipált, de a kőművesek kezében is megáll a kanál. Béla, a sárga hajú, köpcös fiú, akiről utóbb tudom meg, hogy tök absztinens, káromkodik egy cifrát, belefoglalva, hogy mit csináljon a Tulaj a borával, majd köp egyet. „Rühellem az ilyen kicsinyes jenkiket" - dörmögi félhangosan. - A mestereket borral itatják, nekünk meg idelökik a vizet. Tudjátok kit fognak ezek a felkapaszkodottak megalázni?! Délig maradok, aztán fájront..." A gumicsizmás, kopott munkaruhás, erősen borostás ábrázatú Pista köztünk a legidősebb; túl a hatvanon maga a megtestesült nyugalom. Vájár volt Márkushegyen, amíg szükség volt a magyar szénre. A bányászok megveszekedett kitartása szól belőle: „Mit vagytok úgy megindulva? Én maradok, de még előbb, ha ezt földobtuk, leugrunk ide a Faházba, és megisszuk, amit ezek elspóroltak előlünk. Nem kell beszarni, gyerekek, én fizetek." „Voltam már egy-két helyen alkalmizni, de ilyen tré figurákkal még nem találkoztam", fejti ki véleményét Laci, akinek egy színes tolldíszes indián törzsfőnököt tetováltak a jobb felkarjára. Vele én is - aki bizonyos szempontból kivételezett helyzetben vagyok - egyetértek abban, hogy itt kell ezeket hagyni a francba. Tizenegy körül jár az idő, elfogy mellőlünk a tégla. A kistulajok megszeppenve figyelik készülődésünket. Nagy kő eshet le a szívükről, amikor Pista közli velük, hogy nem kell izgulni, csak ide, a kocsmába megy a csapat. „Legalábbis egyelőre...", teszi hozzá a csupa izom, hallgatag Gyuri, aki a csont és bőr Imrével együtt végig úgy dolgozott, mint a gép. Fantasztikus a tizennyolc éves Imre munkabírása, kivált, ha meggondoljuk, hogy alig két hete hagyta el a budakeszi tüdőszanatóriumot. Laci és Imre kihozzák az első kört, sört iszunk, csupán a szürke inges Béla előtt árválkodik kóla. Ő egyfolytában háborog. Kézfején a dobókocka ötösét imitáló tetoválás sejteni engedi, hogy volt már alkalma négy örökösnek tűnő fal között eltöprengeni az élet méltánytalanságai felől. „Ezek a pancserok eltévesztették a házszámot. Nem tanulták meg, pedig lassan felépül a kacsalábon forgó kérőjük, hogy a melós is ember...", kezdi újra, minekelőtte snóbliban többször egymásután lemosta a társaságot. 80
