Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Zelei Bori: Családirodalom? (Kiss Ottó három kötetéről)
fejibe, kézit, kezibe stb. (Ez utóbbit már nem is sorolhatjuk a nyelvjárási í-zés körébe, inkább általánosan népiesnek nevezhető például ebben: Kézit csókolom. Sőt néhány XX. századi író nyelvében is gyakori, pl. Németh Lászlónál.) Előfordul viszont néhány szóban a köznyelvi ó és ő helyett ú és ű: azúta, túrú, kű, gyöplű, hetfü, de ez nem annyira általános, mint Szeged vidékén, ahol ezek is így hangzanak: rúzsa, lú, bűr. Ugyancsak magánhangzós probléma, hogy az l-nek nemcsak olyan hatása lehet, hogy az előtte lévő magánhangzót megnyújtva eltűnik (ezt nevezik röviden pótlónyújtásnak is), hanem az is, hogy az előtte álló magánhangzót megváltoztatja. így lesz például a -tói, -tői, -ról, -ről ragból -tú és -tű, -rú, -rű: eff«, attú, erű, árú. Itt azonban néhány megjegyzést kell tenni. Szó sincs arról, hogy minden szóvégi l ugyanúgy viselkedne, vagy minden magánhangzó + l hangkapcsolat esetében egyforma jelenségek játszódnának le. A dolog sokkal bonyolultabb. Ebből a példából: „A szél észak felű fúj, de felüliem fújhat" azt látjuk, hogy itt az /-lel többféle hatás is összekapcsolható. Először is megváltoztatta az előtte álló magánhangzót, tehát afelől ő-jéből «' lett. Másodszor: maga az l eltűnt -.felű lett. Ha azonban utána magánhangzó áll, akkor nemcsak megmarad, hanem megnyúlik, és ugyanakkor az előtte lévő magánhangzót éppen nem nyújtja, hanem megrövidíti, így a végső alak: felüliem, belülied, tülled; de megint más lesz a helyzet, ha utána mássalhangzó kerül: fólűrű, belűrű. Az is megjegyzendő, hogy a szóvégi / korántsem mindig tűnik el. Ha ugyanis az l-1 magánhangzóval kezdődő szó követi, akkor megmaradhat a kiejtésben: „Elöl üli a masiniszta". Ugyanígy ebben a mondatban is: „Előtte vki elöl az ételt." De ez nem vonatkozik minden hasonló esetre, mert: valamit „az embör féretösz, hogy mögmaraggyon", de a gyereknek így szól: „Félre gyere haza, né háromnegyedre!" Vagy: ami fölül van, az miná- lunk főső, de ami finom, az fólségös, nem főségös, belőle nem maradhat el az l. Elmaradhat ezekben: dsó, béső, kűső; de nem maradhat el semmiképpen az ilyen esetekben: falba, faltú; vagy: főtöszöm valahova, de: föltétel nékű, nem: főtétel nékű. Az l hangnak ez a pótló-nyújtó jelensége általában jellemzi a népnyelvet az ilyen szavakban: főd, ződ, vót, bőt. íróink igen gyakran ilyenekkel érzékeltetik valamely szereplőnek a népies beszédmódját. A mi nyelvjárásunkban az l-nek a kiesése jóformán általános, nem csak bizonyos szavakban jelentkezik, nem is csak az előtte lévő magánhangzó megnyúlásával együtt, hanem anélkül is: tálának, beszétünk, erőttet. De a legutóbbi alak, az erőttet mutatja, hogy bonyolult dolog ez: itt nem az / előtti magánhangzó nyúlt meg, hanem a kiesett l utáni mássalhangzó. A kűttem, feküttem esetében megint mást látunk: az l mellett a d is kiesett, az utánuk álló f nyúlt meg. Nagyon érdekes az a különbségtétel, amit nyelvjárásunk ugyanannak az igének a múlt idejű, illetve a befejezett igenévi alakja között tesz. Az a két szóalak, amely leírva teljesen egyforma: „használt", az mifelénk kiejtve más és más lesz a grammatikai minőségétől függően. Tehát: az a ruha, amit valaki már használt (kiejtve: hasznát), az már használt (kiejtve: hasznátt) ruha; ugyanígy jelentkezik a különbségtétel ebben is: „valaki tegnap egész nap kaszát, hónap mög a kaszáit fűvet összegyűti". Az l hanggal kapcsolatban látott sajátos, „nyújtó-kieső" jelenséghez némileg hasonlót tapasztalhatunk bizonyos határozóragok viselkedésében is: ezek végső mássalhangzója is eltűnik, ugyanakkor pedig megnyújtja az előtte lévő magánhangzót. Ilyen a -hoz, -hez, -höz (amelyek közül a -hez-t nem is használjuk!): almáhó, embörhő, verébhő, ehhő. Ilyen a - szór, -szer, -szőr (ebből sem használjuk a -szer-t!): kéccő-háromszó; ilyen a -kor rag is: ötkó, hatkó, sőt az -ért rag is: se pézé, se ingyen; mié-mijé. Ha már az l hangnál tartunk, meg kell említenünk, hogy néhány szóban - a köznyelvvel ellentétben - csakis ezt használjuk: lány, luk, néhányban egyaránt használatos az /-es és a j-s ejtésű alak is: taliga - tajiga, saláta - sajáta, malter - majter. Ugyancsak az / hang sajátossága, hogy nemcsak kieshet, hanem éppen kiesésének népies hatása miatt humoros betoldása is előfordulhat. Gyerekkoromban azt, aki pestiesen 86
