Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 9. szám - Zelei Bori: Családirodalom? (Kiss Ottó három kötetéről)

volt-ot és bolt-ot mondott, a szerintünk fölösleges l-ek miatt így figuráztuk ki: „piskoltát öszik, szoldát iszik rá". Csakhogy az /-nek ilyen betoldása nyelvünk történetében valóban előfordult. Ugyanis pl. ezek a szavak: boldog, bölcs, hold, oltalom bizony évszázadokon keresztül / nélkül voltak: bódog, bocs, hód, ótalom (őrzi ezt pl. a máig meglévő Bódogh családnév), ezekben a más szavak mintájára, analógiájára megjelenő l eredményezte az előtte álló magánhangzó megrövidülését. Hogy itt is lássunk egy érdekességet: a mi vidékünkön a boldog és a hold ejthető l nélkül, de a bölcs aligha, viszont a bölcső lehet bőcsői Anélkül, hogy minden hasonló, látszólag logikátlan jelenségnek pontos nyelvtani okát megmagyaráznánk, tudnunk kell, hogy ezeknek a grammatikában leginkább megvan az okuk. Hogy csak egy példát lássunk: a nézői-, viszöl-íélék végéről elmaradhat kiejtésben az l, de a látszólag hasonló ebédöl, éneköl végéről nem, ugyanis más a nyelvtani szerepe: az előbbiek végén személyrag, az utóbbiak esetében pedig igeképző.

Hasonló „érdekességek" persze bőven sorolhatók az ö használatának köréből is. Sajátságosán viselkedik ugyanis úgynevezett kötőhangzói szerepben az -s melléknévképző előtt, mert gyakran jelentésmegkülönböztető szerepe van. így pl. a tű högyös, de a vidék högyes, a szó lehet mézös-mázos, a méz is édös, a föld göröngyegös, de a barátunk csak kedves, a föld nedves. A röndből a melléknév röndös, a csöndből viszont csöndes. Ugyanilyen furcsaságnak tűnő jelentéskülönbséget mutat az -n rag előtti e és ö magánhangzó is: „Ha tízön fölű vösz, ócsóbb" - mondja a piacon az eladó. De ha azt kérdezzük: „Hányán vótak - a felelet: Tízen". Vagy: „Az asztalon, a ződön mögtalálod". De: Valaki nagyon ződen [=betegesen] néz ki. Az is érdekes - persze megvan a nyelvtörténeti magyarázata -, hogy a látszólag ugyanolyan vesz hangsorú szavunk aszerint, hogy melyik jelentését használjuk, kétféle kiejtésű nálunk: „könyeret vösz", de: „mögueszött a kutya". A két szél szavunk is különféleképp viselkedik: Az idő szeles, az út szélös. Hasonlóképpen nyelvtani oka van, tehát csak látszólag logikátlan az ilyen különbség: engedőm - engödelöm. Egészen különleges aztán az olyan eset, amikor az elhangzás szituációja szerint változik a magánhangzó: „Nem bántjuk, hadd éjjön még". De fölkiáltásban, éljenzésben csakis „Éjjeni"-1 ejtünk.

6. Mai állapotok - beszédben

Nyelvjárásunk mai használatának vizsgálatakor két dolgot kell figyelembe venni. Az egyik az, hogy a magyar közbeszédnek vannak olyan jelenségei, amelyek általánosnak mondhatók, így nem köthetők nyelvjáráshoz, esetleg népiesnek nevezhetők, s talán inkább a kötetlen, bizalmas beszédmód, vagy egyszerűen a hétköznapi folyóbeszéd jellegzetességei ezek. Ilyennek tartom a -ban, -ben végső hangjának elmaradását, ugyanígy az -ért rag t-jének elhagyását. Ide sorolhatónak érzem a „kézit csókolom" i-jét is, vagy a lesz sz-ének, a hegeszt g-jének hosszú ejtését, sőt a magánhangzók közé ékelődő j-t is: teja, fija stb.

A helyesírási szabályzat szerint „A magyar írás hangjelölő, mert betűi legtöbbször a szóelemekben valóban kiejtett hangokra utalnak, szemben az olyan írásokkal, amelyekben a leírt forma jelentős mértékben eltérhet a kiejtéstől." De e szabályunkban is ott van az a „legtöbbször", ami arra utal, hogy vannak kivételek. (Ha nem lennének, nem okozna akkora gondot a helyesírás tanulása.) Ezek leginkább abból adódnak, hogy bizonyos nyelvészeti meggondolások - például a kiejtés oldaláról a könnyítés, az írás oldaláról a szóelemek tükröztetése - alapján szabállyá vált az írás és a kiejtés eltérése is: hoztam > hosztam; szállj > szájj; tudja > tuggya; szabadítsd > szabadídzsd stb. Ezek esetében egyenesen hibának számít a betűk szerinti kiejtés.

E szabályozott eltérések mellett velünk élnek azok is, amelyek csak egy-egy nyelvjárásban jellemzőek. Ha a mi vidékünkre jellemző, már említett kiejtési jellegzetességek

87