Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Zelei Bori: Családirodalom? (Kiss Ottó három kötetéről)
Amikor nálunk az egységes irodalmi nyelv végleg kialakul a XIX. század elején, az jellemző rá, hogy alapvetően az e-ző nyelvjárásokra épül ugyan, mégis elfogad igen sok ö-ző szóalakot is, akár úgy, hogy az alakvariációk között jelentésmegoszlás jön létre (mint a feléje - féléje esetében); akár úgy, hogy az ö-s alak válik a nyelvi sztenderd részévé (pl. sör, mögött) és az e-s alak a nyelvjárásba szorul (ser, megett); akár úgy, hogy mindkettőt egyenlő értékűnek tekinti (fel - föl igekötő). Köznyelvünkben is van ingadozás az e-s és az ö-s alakok között, jól mutatja ezt az, hogy a múlt század hatvanas éveiben megjelent nagy értelmező szótárunk a söpör szót így magyarázza: „seprűvel tisztít", tehát az ige: söpör, az eszköz: seprű. Ugyanitt azt találjuk, hogy ez az ételnév se nem tepertő (mert az népies), se nem töpörtő (mert az tájnyelvi), hanem töpörtyű, tehát úgy hivatalos, ahogy a mi vidékünkön mondják! Nyelvünknek ez az ötvöző jellege eredményezi, hogy az irodalom nyelve sohasem szakad el igazán a népnyelvtől. Nem hiába mondta ki a XVIII. század legvégén a Debreceni Grammatika: „a magyarok között ... a köznépnél vagyon a tiszta magyarság", így vélekedik aztán Csokonai, Arany, Petőfi, Ady is; irodalmunk igazi nagyjai gyakran merítenek is ebből a népi gyökerű nyelvtengerből - ugyanúgy, mint Bartók és Kodály a népzenéből. 5. Anyanyelvjárásunk Érvnek főbb jellemzőit keresve induljunk ki abból, mit mond róla a már említett szakkönyv. Első megállapítása szerint az itt használt hangok megegyeznek a köznyelviekkel, de három olyan magánhangzónk is van, amely a köznyelvben nincs. Egyik az úgynevezett zárt é, amely nagyjából a rendes é rövid párjának tekinthető. A szomszédos tiszai nyelvjárásokat jellemzi igazán, ott embér-t, kényér-t, léméntem-et mondanak, mi pedig ezt ejtjük pl. az égy, a né, a tégnap szavakban. Ismert az is, hogy a XX. század elején voltak, akik megpróbálták a köznyelvben általánossá tenni ezt a zárt é-t a nyelvünket túlzottan jellemző nyílt e-k egy részének kiváltása céljából. Állítólag egy időben a színészeket is meg akarták tanítani ennek a használatára, így ez lett volna az egyetlen nyelvjárási hang, amely polgárjogot nyert volna legalább a színpadi nyelvben anélkül, hogy külön betűje volna az ábécében. Bizonyos, hogy az é, szebbé, mert változatossá teheti a beszédet. A mostanában újra élvezhető régi filmekben fel-feltűnik egy-egy olyan színész, aki szépen él vele (pl. Rózsahegyi Kálmán, Kis Ferenc). Az igazi é-ző beszédmódot megtanulni azonban éppoly kevéssé lehet, mint bármely másik nyelvjárást, amelybe nem születtünk bele. Sokan azt hiszik, hogy az e-ző beszédben éppen ott kell mindig é-t mondani, ahol mi ö-t mondunk és fordítva, de nem ilyen egyszerűek a nyelvjárások! Sem oda, sem vissza nem mindig igaz a két hang megfordíthatósága: a tiszai ecét nálunk nem ecöt, viszont az itteni végöm túl a Tiszán nem végém, hanem végem, sőt a Tisza menti gerenda nálunk nem görönda, hanem ugyancsak géréndal Ha pedig valaki csak úgy itt-ott beszúr egy-egy zárt é-t, éppúgy mosolyt fakaszthat a hozzáértőkben, mint amikor nekünk valaki ömbör-1 vagy köcské-1 mond. (A mosoly nem a nyelvjárást, hanem annak rossz használatát illeti!) Hasonlóképpen nem köznyelvi az a hosszú ä és hosszú é, amelyet itt ejtünk: mére, ere, ara, ama, eső. Valójában hangtanilag ezek a rövid a és e hosszú párjai annak ellenére, hogy ábécénk másképp fogja föl őket: az a hosszú betűpárjának az á-t, az e hosszú párjának pedig az é-t tekinti. Nemcsak az előbbi zárt é, hanem ez az utóbbi két „ábécén kívüli" magánhangzó is megtalálható a miénk mellett még néhány más nyelvjárásban is. Nálunk azonban különösen jellemző: szama, ásó, avvä, asztära; röggé, émönt, vödörré. Megállapítja a szakkönyv, hogy mifelénk a köznyelvtől eltérő í-zés alig jellemző, néhány példa azért van rá: peníszös, kukoríkol stb., viszont teljesen általános az ilyenfélékben: fejit, 85
