Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Zelei Bori: Családirodalom? (Kiss Ottó három kötetéről)
költőt itt éri az első nagy iskolai kudarc, mert képtelen egyik napról a másikra megtanulni az e hang helyes kiejtését, inkább elszökik az iskolából. Sok-sok évvel később Illyés jegyzőfüzetének egy frappáns kis epigrammájában talán éppen erre a gyermekkori élményre épít, amikor így mutatja be a világ változását: azt, hogy a Balaton partján egyszerű emberek is nyaralnak, s figyelemre méltó megjelenésük ellentétben áll megszólalásuk minőségével: Új nép a parton Fürdőruhában szép lépésű nő - jó alakja az eleganciája. Hogy ideillik! Mily „előkelő"! S mi mindent mond el, ahogy kisfiára pillantva elkiáltja: „Hun mész te, Fercsi! Vigyázz, beeső!" E kis versikéből is, az előbb idézett iskolai jelenetből is érződik a harmadik tanulság, amiről Illyés így ír: „Nagyapa is gúnyolódott néha velünk, mert ő alfóldiesen beszélt; igaz, hogy néha mi is nevettünk az ő szavain." Szóval a nyelvjárási beszéd természetes következménye a gúnyolódás, a kinevettetés. Ez a - korántsem öröktől fogva létező - probléma nálunk sajnálatosan máig él. Talán éppen azért, mert nyelvjárásaink oly kevéssé különböznek egymástól, hogy a megértést soha nem veszélyeztetik, jóformán csak hangzásukban térnek el, s ez a másféle hangzás okozhatja, hogy sokan a vidékiség, sőt a műveletlenség bélyegét sütik azokra, akik nem a színtelen „egységes" nyelven szólalnak meg. Bárczi Géza nyelvészprofesszor megállapításait idézem: „Két magyar ember mindig megérti egymást, még ha az egymástól legelütőbb két nyelvjárást beszéli is, de megérti általában az irodalmi nyelvet is." [...] „Nem így van a nyugati nyelvekben. Egy pomerániai német a svájci német nyelvjárást éppúgy nem érti, mint akár az angolt [...] a milánói és a nápolyi egymás számára teljesen idegenül hatnak". - „Nyelvjárásba született ember franciául (irodalmi nyelven) az iskolában tanul meg- [...]. Tehát a nyugati országokban a nyelvjárások és az irodalmi nyelv között hatalmas szakadék tátong, míg nálunk a két pólus között a kapcsolat nem szakadt meg, ellenkezőleg, mindvégig szoros maradt". És idézhetem Nádasdy Ádámot, a kitűnő műfordítót is: „Angliában [...] az emberek nyugodtan beszélik a maguk dialektusát, és fittyet hánynak arra, hogyan beszél a királynő." Azt pedig bárki ellenőrizheti, hogy a német televízió kvízműsoraiban a versenyzők mind a maguk nyelvjárásában ejtik a szót, senkinek eszébe sem jut, hogy ezen mosolyogjon. Bezzeg, ha nálunk egy idevalósi szépen ö-zne hasonló helyzetben! Félve a kinevettetéstől, mi csak itthon, magunk közt beszélünk a saját nyelvünkön (meg a piacon meg az utcán meg a buszon), de ha nyüvános szereplésről, hivatalos megszólalásról van szó, akkor a szavunk mindjárt másképp hangzik. Ilyen módon sokunknak két anyanyelvűnk van. Ne szégyelljük! Egyik szebb, mint másik! * 2. Nyelvjárás és tudomány Nem ellentmondás, hanem a nyelvek öntörvényeiből fakadó általános jellegzetesség, ha így fogalmazunk: „Kezdetben vala a nyelvjárás". Ugyanis természetesnek látszik, hogy a valamikori szinte általános írásnélküliség körülményei között kizárólagos volt a nyelv81
