Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 7-8. szám - Kenéz Ferenc: Vers és környéke (Kibeszélő-s(z)ó)
Azóta itt ül a homokóra sárga szívében különben alfáidon született csuklója körül ezüstlánc fityegett a nyárfákra már nem emlékezett azóta itt ül a homokóra sárga szívében szédítő sebesen ül töprengéseimben áthullni rajta nem lehet megkerülni őt nem lehet ül a rettenetes motorzúgásban s tűnődve várja szívemet. Az autóversenyző Kosa Ferenc filmrendező barátja volt. No persze, a történet azért ennél bonyolultabb... Gyermekkoromból a mozizáshoz kapcsolódó első élményem egy Nagyszalonta környéki tanyához kötődik: édesanyám egy nyári szezonra ott kapott valami könyvelői munkát, így vele töltöttem az iskolai szünetet az egykori uradalmi tanyán berendezkedett kollektív gazdaságnál. Egy este összegyűjtötték az embereket a raktár- épületnél, mondván, hogy filmvetítés lesz, majd a vándormozis az épület meszelt falára levetítette a Mitrea Cocor című filmet, a román parasztság életének felszabadulás utáni nagy filmeposzát. Akkor érzékeltem először az igazi szegénységet életemben. De nem a filmvásznon, hanem a körülöttem ülő embereken. A szakadt gúnyás, kopott kendős, mezítlábas, csálé kalapos nézősereg fáradtan, kedvetlenül és kimerültén hevert szanaszét a fűben. A kifosztottak és megalázottak olyan fajta egykedvűségével, ahogy jó harminc évvel azelőtt Sinka István napszámos- és zsellértársadalma ülhetett - ugyanott. A tanya ugyanis Barmodon, Sinka pásztorkodásának egyik helyszínén volt. Az ő „társadalom alatti" élményeiről és világáról természetesen akkor még semmit nem tudtam, azt tudtam csak, az iskolából, hogy Gyorgyú Dézs elvtárs vezetése alatt az ország élete megváltozott s a parasztságnak boldog élete van. A szegénység, ha úgy akarom mondani, az összegyűlt emberek szegénységszaga, az maradt meg emlékeimben... Erről az első, tanyasi filmvetítésről meséltem később Kosa Ferencnek, amikor szinte egy véletlennek köszönhetően megismerkedtünk. A Tízezer nap című főiskolás vizsgafilmjét úgy volt alkalmam végignézni a hatvanas évek elején, Budapesten, hogy Kosa bevitt a filmgyárba és levetít- tette nekem a filmet. Utána egy Váci utcai kávézóban Milánóból érkezett autóversenyző barátjával találkoztunk. Hogy ebből az egész témakörből később miért éppen az alföldről elszármazott autóversenyző volt olyan hatással rám, hogy verset írtam belőle, nem tudom megmondani. Igaz, a vers talán elmondja az én „másvilági történetemet". Mert hiszen, jeleznem kell, a versenyző szó szerint semmi olyasmit nem mondott, mint amit én a szájába adtam! S ez a vers mégis korabeli életérzésem, életem hiteles lenyomata immár. S Kosával való egyetlen találkozásom emlékeztetője is. 136
