Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 7-8. szám - Kenéz Ferenc: Vers és környéke (Kibeszélő-s(z)ó)
ülnek az emberek az ablakok mögött s a fiókák szárnyait nyesegetve kis repülőszerkezetek készítésére oktatják őket. „Tehát mi szeretnél lenni?" - kérdi a tanító bácsi mosolyogva. Farkas! Farkas! Farkas! mondják a gyerekek, rendre, szolgálatkészen. Egy távoli házban szüleim ülnek, s értetlenkedve néznek felém. Borsszem-ökröcskéivel szánt-vet a végzet, gyűszűnyi birtok peremén. 2006 áprilisa. Részlet régi barátomnak küldött levelemből: „Amikor elolvastam feleséged Ceausescu-köszöntőjét (vagy mit) az Igazságban, nem hittem a szememnek. S természetesen azt sem hittem, hogy te erről ne tudnál. Mindkét dolgot tartottam annyira súlyos erkölcsi vétségnek, hogy attól kezdve a lényegi emberi kapcsolatunkat lezártnak tekintettem. Aztán jött, ami jött, tudjuk. Hát így állunk. Mit gondolsz minderről? " Részlet a válaszlevélből: „Ha Te azt a levelet hitelesnek hitted, kár hogy 20 évig magadban kellett tartanod egy ilyen rosszízű gondolatot. (De ennél még cikisebbet is fogok mesélni). így történt: a feleségem bejelentette a munkahelyén, hogy megvan a magyar befogadónk és kérjük a kitelepedést. Egy néhány nap telt el, és délelőtt az egyik kollégája a kezébe nyomja az Igazság aznapi számát. Feleségem holtsápadtan felrohant a dirihez, megkérdezni, mit tud erről az írásról! Erre az igazgató azt mondta: miután továbbadta az információt, utasították, hogy leadjanak egy ilyen „valamit". Feleségem hozzávágta az újságot, azóta sem beszélnek. Akkor már kapcának tekintettek minket. Persze, hogy nagyon kellemetlen volt, aki szóvá tette, annak elmondta, hogy „hivatalból" írták meg ezt a nyalánkságot. Valószínű az is volt a céljuk, hogy amíg otthon vagyunk, lehetőleg rosszul érezzük magunkat. Úgy toltak ki vele, mint velem is, mert szavaidból úgy veszem ki, nem tudod: az én nevemmel is megjelent egy ilyen Ceausescu-köszöntő. Majdnem ugyanabban az időben, mikor én is bejelentettem a távozást... Egyik reggel, amikor bementem a munkahelyemre, mondja az egyik kollégám: „Aranyos kis írásod van az Előrében...!" Jelzi, hogy valami hálacikk. Azt hittem, infarktust kapok. Mondom neki, én nem írtam semmit, nem tudom mi ez, hogyan történhetett! Javasolja, hívjam fel a helyi szerkesztőt, ő 134
