Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 7-8. szám - Kenéz Ferenc: Vers és környéke (Kibeszélő-s(z)ó)
írtam. Most lepecsételhettek, föladhattok, így viszem szét üzeneteteket a világban, szétszakadóban, össze-vissza írtan, már nem is anyag, csak a betű vagyok, a betű, amit visszaírtam. A „szövegroncsolást" a diktatúrákban nem a formabontásra törekvő írók, költők gyakorolták leginkább, épp ellenkezőleg, nagyon is a formát tisztelő, pontosabban a formát kiszolgáló s ahhoz igazodó irodalompolitika felügyelői. Passzusokat vágtak vagy vágattak ki, írtak vagy írattak át, kihúzták a vers elejét, a közepét vagy a végét, riportok íródtak, amelyekről mindenki tudta, hogy megrendelésre készültek, a szerzőnek előre pontosan megmondták mit és miként, milyen terjedelemben szóljon a valóságról. A roncsolás ipari méretekben és természetesen a megszólalás műfajától függetlenül, azaz mindenre egyöntetűen kiterjesztve nyilvánult meg. Ott volt a roncsolás a legszentebbnek tartott szentemberek cselekedeteiben is. Nyilvánvaló volt, hogy ami közönség elé kerül, az valamiképpen - a közönség számára létrehozott - preparált változata a valóságnak, pontosabban a valódinak, ezt kivédeni csak úgy lehetett, hogy az alkotó eleve - a modellezés kifigurázására - a maga egyedi preparátum-változatát teremtette meg, azaz megmutatta a maga bizonyságtevő preparátor mivoltát. Márpedig az, aki bizonyságot tesz, hű szolgája az igazságtevőnek. így aztán sorakozhattak százezerszám a megrendelt betűk, nem istentagadók, hanem istenevők lettek a maguk kincstári mivoltában. Nincs mit szépíteni: a napi megélhetésért végzett újságírói munkámban az én betűim is voltak istenevők. Aki az ördögtől várja a betevő falatot, annak istent kell ennie. Vers és környéke 24. Motyogunk (in: Az átvilágított fóldgömb, Kriterion Könyvkiadó, 1975) Furán megnézzük tárgyainkat hitetlenkedve mutatjuk föl kezünk s mintha fejünk körül is ugyanaz meghökkenve ámultán egymásra nézünk honnan honnan motyogunk 124
