Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 7-8. szám - Szentmártoni János: Ripolus ébredése; Láz; Az első ballada (versek)
Az első ballada Álmomban még elém lobban, lengedez a gyerekkor ajtaján felejtett függöny, apám vércseppjei sötétlenek rajta - huszonkét év se volt elég, hogy tisztára mossa bennem a felejtés ágnesasszonya. Anyám tűzpiros körmei fakasztották a gyöngyöket, mik ottragadtak a gyerekkor függönyén, mikor a gyilkost elengedte a shakespeare-i téboly, kitisztult benne az ég, s leszegett fejjel, zokogva elindult letölteni méltó büntetését. „Bocsáss meg, bocsáss meg, bocsáss meg..."- vonyította, mikor évekkel később kivert kutyaként lerogyott elébem, s míg térdeimet átkarolva bőgött, könnyeimen át is jól láttam feketerigómat, amint fiókáit eteti, a megdermedt családot, a kapuban ácsorgó Zolit, haveromat, akit focival kezében megállított e pillanat, hogy a tavasz már nem a régi: kilopták belőle az aranyesők illatát, hogy hiába gyerek még az, aki most a hinta előtt áll - bezárul, mint egy vaspáncél biztonsági ajtó, kint hagyva rigót, tavaszt, meséket... Hasztalan próbálom azóta is kifeszegetni onnét, hogy megmutogassam neki, elhitessem vele ismét a megváltozott világot; hogy bújjon elő, érezni, látni, nagyokat szippantgatni az aranyesők illatából vagy a viharok előtti borzongás esőszagából, hogy vegye tenyerébe rigója ük-ük-ük... ükunokáit, hisz az ilyesmiben nélküle én csak fabáb vagyok- hajthatatlan, nem tud nekem megbocsátani... amiért leéltem helyette az életét... amiért egyáltalán élni voltam képes. 67
