Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 6. szám - Füzi László: „A lét örök meséi” (Gion Nándor kései elbeszéléseiről)

Gion utolsó évtizedében íródott meg a Zongora a fehér kastélyból című kisregény. Gion rendkívül tudatosan, tervszerűen építkezett, vele kapcsolatban aligha szabad emlegetnünk az „ösztönös író" kifejezést, pedig - főképpen tehetsége természetére utalva - ezt jó páran megtették. Az organikusság jelei mellett azonban észre kell vennünk a változás jeleit is. Elsőként azt, hogy Gion Nándor a valamikori Jugoszláviából Magyarországra való áttelepülése után távolabb került a vajdasági világtól: nem szűnt meg „vajdasági" írónak lenni, mi több, feltehetően áttelepülni is azért települt át a lehetséges ezer más ok mellett, hogy „vajdasági" tetralógiájának hiányzó két kötetét befejezze, a vajdasági háttér minden későbbi írásában feltűnt, korábbi világa mégiscsak kiszélesedett, ez a sajátosság már az említett Mint a felszabadítók című köteténél feltűnt, az utolsó évek írásainál pedig általánossá is vált. A Délvidéktől, s a mögötte lévő Balkántól persze ekkor sem távolodott el, számos hőse abból a világból érkezett, de ezekben az írásokban már fontos szerep jut Pestnek, a Gion által megélt pesti világnak is. S nem utolsósorban magának az írónak, akinek a hangja vallomásosabb, líraibb annál, mint amilyen korábban volt. Gion ezekben a kései elbeszélésekben, vallomásokban, naplórészietekben önmagáról beszél, a Vajdaságból Pestre került íróról, s arról, hogy milyennek tudta magát.

Életműve már terjedelmét tekintve is cáfolja a történet hiányával és elmondhatóságával kapcsolatos elméleteket. Igen, cáfolja, Gion ugyanis nem tett mást, mint történeteket mondott el, történeteket, amelyek egyszer valóban megtörténtek, vagy csak az elbeszélő képzeletében léteztek mindaddig, amíg az író papírra nem vetette őket. A történeteket Gion természetesen nem azért mesélte el, hogy a történet eltűnésével kapcsolatos újabb teóriákat szétdúlja, hanem azért mondta el, amit elmondott, mert nem tehetett másképpen. Alkata, természete a történetek elmondására predesztinálta, noha ő is átélte azokat a kétségeket és küzdelmeket, amelyek a hagyományos elbeszélői magatartás eltűnéséből következnek.

Mindezzel együtt elbeszélőként Gion meglehetősen egyedül állt az újabb magyar irodalomban. Pár évtizeddel ezelőtt még rangos társai lettek volna, mindenekelőtt Tamási Áron, nem azért, mert világuk annyira hasonlított egymásra, hanem azért, mert Tamásin kívül talán senki nem volt, aki annyi súlyt tudott volna a mondatra és a történetre rárakni, mint Gion Nándor. Meglehet, egy alapos elemzés számos párhuzamot feltárhatna a két világ között, a legfontosabbnak azonban azt érzem, hogy Gion, hasonlóan Tamásihoz, az intel- lektualizálódó prózában, s tegyük hozzá, az intellektualizálódó világban, miközben az új barbárság időszakát éljük át, megőrizte a szavak, a mondatok, a metafora és a történet erejét, hogy segítségükkel beszéljen a huszadik század végének világáról. Az újabb magyar próza az utóbbi időkben nem is irányzatokra, hanem alkotókra esett szét, ebben a széles és jelentős teljesítményeket létrehozó mezőnyben maradt szinte egyedül a maga történethez és elbeszéléshez való ragaszkodásával Gion Nándor. Talán Bodor Ádám művészete rokonítható még leginkább az övével, nem annyira tónusával, noha pusztulásra hangolt világ mindkettőjüké, hanem a történetmondás következetessége miatt.

Gion Nándor történetteremtő képzeletének legfőbb sajátossága az, hogy az esendő és kisszerű világban is képes megmutatni az általános emberi vonásokat, a maga faluszéli, társadalmon kívüli hőseit a legfontosabb emberi kérdések kutatójává és átélőjévé formálja. Gabriel Garcia Márquez Száz év magányának hősei a maguk és családjuk történetében mintha az emberiség történetét élték volna át, a felfedezés örömével együtt, azaz képesek voltak a világot a maguk törvényei szerint újjáépíteni. Gion Virágos Katonájának Rojtos Gallaija úgy vonul a Kálváriára, mintha más távlata nem is lenne az életnek, mint a hétköznapi létért folytatott küzdelem. O így éli meg a teljes emberi világot. Féja Géza írta erről a mozzanatról: „A katona Jézust korbácsolja, de úgy áll ott, mintha nem volna jelen, s bár üt, de tulajdonképpen nem üti. Mindenki szenved a Kálvária képein, Jézus csakúgy, mint a pribékek és a farizeusok, de ő boldog. Mintha bizonyosságot tenne, hogy

71