Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6. szám - Pécsi Györgyi: Rekviem Bácskáért (Gion Nándor tetralógiájáról)
után, sőt mint szabad pásztorok leszármazottja, kifejezetten idegenkedik a parasztoktól, mert azok rosszkedvű, fekete, csúnya emberek, reggeltől estig gürcölnek, mint a téglagyári cigányok. A németek ugyan sokat dolgoznak, de csak hogy megvagyonosodjanak. A helyi iparosokat sem kezük munkájáért, hanem valamiféle esztétikai többletért becsülik, a péket például azért, mert ő süti a legszebb kenyeret. Úgy tetszik, a munka önmagában nem érték itt, hanem kényszerű rossz. Ezt a furcsa életfölfogást, értékrendet billenti helyre Rézi, aki mindenkinél többet és állandóan dolgozik, fiatal lányként is zsákol, neveli öccseit (azonban azt is tudja, ha a csúnya, fekete emberek nem kényszerülnének állandó gürcölésre, nekik is lenne kedvük énekelni meg ünnepelni). Igazi outsiederek a tetralógia iker főhősei, bizonyos értelemben egymás negatívjai, Rojtos Gallai és Török Adám. Rettenetesnek érzik a mindennapok mókuskerekét, egyikük sem akar elvegyülni a falu társadalmában, egyikük sem szeret dolgozni, s valahogy egyikük sem egészen „tiszta": Török Adámon már kamaszként megmutatkoznak a hara- miaság jelei, Rojtos Gallai meg ábrándozó habitusa miatt sodródik kisebb stiklikbe, illetve rendre megköti a maga kompromisszumait, „latroknak is játszik" stb. És mégis, etikailag kifogásolható viselkedésük ellenére is bírják rokonszenvünket. Rojtos Gallai nemcsak citerázásával, meséivel varázsol ünnepet a rosszkedvű világba, ha a szükség úgy hozza, emberségből is derekasan helytáll. Török Adám persze elvetemült rabló, útonálló, gyilkos, de az élet bizonyos pillanataiban valami ősi, zsigeri etika vezérli (elbújtatja a zsidó Lusztig fiút), halála pillanatában pedig egy rövid pillanatra valóságosan is felmagasztosul. A regényvilág értékrendjének megértéséhez, illetve a gioni látás elfogadásához a Virágos Katona nehezen értelmezhető szimbólumához kell fordulnunk. A Gion-regé- nyek a súlyos erkölcsi, sors- és létértelmező gondolatokat soha nem kifejtik (legföljebb profetikusán kinyilatkoztatják, mint Rojtos Gallai, amikor tanácsot ad a Petőfi-brigádba besorozott fiataloknak), hanem érzékletesen, anekdotikus történetekben elmesélik, illetve szimbólumokban megjelenítik. A regény teremtett világában látszólag szinte indifferens a keresztény etikai és metafizikai örökség, miközben az író hangsúlyozottan utal valamilyen krisztusi értelmezhetőségre - trilógiájának a Latroknak is játszott címet adta, a regényfolyam első könyvét pedig a Krisztust mosolyogva korbácsoló római katonáról nevezte el. A lator is, a Virágos Katona is többértelmű, összetett szimbóluma a regényeknek (hangsúlyosan az első két könyvnek), a főhős is ez utóbbi titkát akarja megfejteni, melyen még a lator Török Adám is el-elspekulálgat. A klasszikus keresztény európai világértelmezés és értékrend szerint a megváltáseszme hitében élő, illetve a világért felelősséget érző és érte áldozatot is hozó morális emberi magatartás ad értelmet az egyes ember életének, aki e magatartásával egyúttal helyreállítja a világban újra meg újra megsérülő erkölcsi világrendet is. Gion azonban részben megkerüli ezt az értékörökséget, amikor a Virágos Katonát állítja fókuszba. Az olvasónak nem könnyű elfogadnia és belátnia, hogy az értékmodellt - ekkor, ezen a tájon - az a katona jelenti, aki idilli belső világba, az együgyűek privát boldogságába menekül, miközben mellette a Megváltót keresztre feszítik, illetve maga is részt vesz a Megváltó megfeszítésében. A Virágos Katona titkát Rojtos Gallai számára az ujjaival játszó együgyű Gilike fejti meg: amikor Gilike mesél, játszik, elszakad attól a világtól, „ahol a ronda dolgok történnek", ahol megalázzák és emberszámba sem veszik, s a Virágos Katonához hasonlóan mosolyog. Sőt, groteszk, rút halálában ünnepien beteljesedik extatikus meséje, halálában is boldog lesz. Boldogok a lelki szegények - mondja talányosán Jézus. Profán értelmezés szerint boldogok az együgyűek, a csekély értelműek, mert föl sem fogják a mindennapok realitását. A bibliai boldogságmondás azonban nem ilyen értelemben nevezi boldognak a lelki szegényeket, hanem azokat nevezi boldogoknak, akik tudják, még nincsenek birtokában a lelki gazdagságnak, akik vágynak a lelki gazdagságra. Gilikére a 59
