Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6. szám - Pécsi Györgyi: Rekviem Bácskáért (Gion Nándor tetralógiájáról)
apparatcsikok az őket elvtelenül kiszolgáló, a falu közösségéből korábban diszkvalifikált helyi söpredékkel együtt, s innentől az egymás mellett élés egyre inkább csak emlék és illúzió. A két háború között a kisebbségek a magántulajdon védelmében még őrizhették nemzeti önazonosságukat (iskolákat tartottak fönn, különösen a németek). A társadalomnak ezt a kisebbség számára létkérdést jelentő tulajdoni szerkezetét számolja föl a kommunista berendezkedés, nincstelenné, kiszolgáltatottá téve a társadalom egészét. Az Aranyat talált zárókötet nemzetiségi viszonyai alig-alig emlékeztetnek a békebeli Szenttamáséra: a vészkorszak az utolsó lélekig eltüntette a zsidóságot, a kitelepítés a németek zömét, a hideg napok megtizedelték a magyarságot. Riadalmas, korábban nem ismert szorongás, félelem és gyanakvás határozza meg a kisebbségnek - gyakorlatilag a maradék magyarságnak - a többséghez való viszonyát. Kiderül, a szocialista-kommunista Jugoszlávia testvériségeszméje blöff, a mélyben és a magasban az általános osztályharc mellett kíméletlen és brutális etnikai harc is folyik, s hogy nemcsak a krimi műfaj kívánalmai miatt tesznek el hidegvérrel láb alól embereket. A könyv könnyed stílusa sem tudja feledtetni az olvasó döbbenetét: a szép beszédre, finom költőiségre mindig kényes Rojtos Gallai - nyilvánvalóan sértő szándékkal - disznókupecek városának nevezi Belgrádot, a magas posztra jutott Fehér elvtárs pedig bevallja, hogy „ahol lehet én is ütöm ezt a csürhét." A hálózatok egérfogójában vergődő, a túlélésért kétségbeesett iszapbirkózást folytató ember reménytelensége nyüszít föl itt, már talán az ezredvég újabb háborús borzalmainak előérzeteként is. Rojtos Gallai a háború alatt egyszer használta csak puskáját - a gyújtogatok ellen -, a szerb visszatérés után viszont már névnapot köszönteni is vasbottal indul, és egyre többször hangoztatja, azzal a vasbottal embert is agyon lehet ütni - a háború végén pedig készenlétbe helyezi a Török Adám után maradt fegyvert. * A gyötrelmes, kálváriás sors azonban csak mintegy történelmi hátterét képezi a regényfolyamnak, maga a tetralógia nem Bácska vagy Szenttamás történelmi tablója (történelmi regénye), sokkal inkább az élet, a mindig különös, mindig egyetlen, és mindig hason- líthatatlan stílusban formálódó élni akaró, szépségre, harmóniára vágyó élet regénye. Tetralógiájában Gion Nándor a 20. századi magyar irodalom kivételesen emlékezetes alakjait megteremtve meséli el azt a nem hasonlítható életet, amelyet szülőfalujában, Szenttamáson látott és megélt. A magyar prózairodalomban korábban nem ismert alakok és karakterek népesítik be Szenttamást, különösen a regények hóbortos, különc főhősei emlékezetesek: a poéta lelkű, ábrándos Rojtos Gallai István, a főúri-paraszt-betyár-hara- mia Török Ádám, s a csak az első regényben főszerepet kapó gyengeelméjű kis kanászgye- rek, Gilike, illetve Rézi, a született mátriárka. Ők négyen, mint a teremtés négy őseleme, jelentik a világ furcsa teljességét a Virágos Katonában. De szokatlan a magyar regényirodalomban Szenttamás társadalomábrázolása, illetve társadalma is. Város és falu különös egyvelege Szenttamás, melyet zömmel mezőgazdasági és ipari (téglagyári) alkalmi munkából élő, tulajdon (birtok) nélküli, illetve föltörekvő, polgárosuló népek lakják. Szenttamás nem konvencionális magyar falu, a falu érték- és munkarendjét nem a tradicionális paraszti erkölcs és paraszti kultúra határozza meg. Az a földhöz való elementáris ragaszkodás, amit a népi irodalom parasztábrázolásaiban, faluképében megtapasztalhattunk, itt teljesen hiányzik, noha a föld mint birtok, mint magántulajdon, mint a függetlenség - és így a szabadság - tárgyi formája, itt is szerepet játszik. Török Adám szerez ugyan földet, de művelésére cselédeket alkalmaz, ő maga afféle úri betyárként mélyen megveti a paraszti munkát. Rojtos Gallai viszont, aki fiatalon ábrándozással, citerázással, később meséléssel szereti tölteni idejét, nem is törekszik föld 58
