Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 5. szám - Füzi László: A szemtanú (Emlékezés Ryszard Kapuścińskira)
húzódik, „...óriási pénzek jutnak olyan kutatásokra, amelyek a gazdagoknak a szegények fölött gyakorolt ellenőrzését hivatottak szolgálni, mint például a telekommunikációs rendszer, a kibernetikus terek, és rengeteg pénzt fordítanak egyre több luxust biztosító gépkocsik tervezésére. A világ mindinkább a gazdagok világa lesz, a gazdagok kizárólag maguknak akarják kisajátítani bolygónkat." (Ezt a megfigyelést a rendszerváltást követően felszínre kerülő újgazdagjaink példája fényesen igazolja.) A huszadik századot - merthogy valójában ez a század foglalkoztatta - rendkívül összetett századnak látta, olyan századnak, amelyik tele volt a legellentétesebb, legszembenállóbb jelenségekkel. „Mert egyfelől a legnagyobb barbárság, gyilkolás, aljasság és hazugság évszázada volt, másfelől viszont óriási fejlődést hozott a technika, a kommunikáció, az orvostudomány számos területén. ... Ez a század cezúrát jelent a hagyományos, évszázadok óta változatlan formában létező társadalmak világa és a mozgalmas, modern, rövidesen planetáris méreteket öltő, gyökereitől elszakadt, sietős lázban, állandó változásban élő tömegtársadalom között." Ennek a világnak a következő jellemzőit emelte ki:- a világban technikai-szervezési természetű civilizációs szakadékok alakultak ki,- a szegénység világszerte terjed és mélyül,- az állam paradox helyzetbe került, mert széthúzó tendenciák érvényesülnek alulról - pl. regionalizmus - és felülről is: pl. nemzetek fölötti struktúrák,- az állam által szabadon hagyott teret egyre inkább a különböző típusú nem állami intézmények töltik ki,- népességrobbanás,- növekszik a perifériára szorultak száma: „a tehetős, dinamikus, rugalmas emberek legszívesebben nem is gondolnak rájuk, nem is veszik őket észre, nem is tartják őket világképük részének." S hát természetesen eltömegesedés, az értékek inflálódása, az írásbeli kultúra háttérbe szorulása, az utánzatok elszaporodása, a hagyományos közösségek megszűnése. Ebben a közegben a XXL század legfontosabb kérdése az lesz, mondta Kapuscinski, hogy mi legyen az emberekkel. „Nem az, hogy miként élelmezzük őket, hogyan építsünk nekik iskolákat és kórházakat, hanem, hogy mit kezdjünk velük? Mindenekelőtt is, hogyan adjunk a kezükbe munkát? Amikor az ember Afrikát, Ázsiát vagy Latin-Amerikát járja, legjobban a tétlen emberek millióinak, tízmillióinak látványa döbbenti meg. Vagy azoknak a látványa, akik ugyan csinálnak valamit, de munkájuk, még ha nélkülözhetetlen is, csupán egy helyben topogás, nem hoz hasznot, nem javít az életükön. A jelek szerint ugyanis - és azt hihetnők, hogy ez megmagyarázhatatlan paradoxon - könnyebb az embereket élelmezni, mint foglalkoztatni! Valamiféle hiba ez a világ rendjében, a világnak valamiféle nagy gyöngesége." Láthatjuk, Kapuscinski mintha Canetti gondolatmenetét folytatta volna, mintha azt válaszolta volna meg, de lehet, hogy az ő válasza életesebb volt, mint Canetti kérdése. Különösen akkor, ha arra is figyelünk, amivel Kapuscinski a maga gondolatmenetét folytatta: „...a primitív, sötét, bárgyú, korlátolt - de más vonatkozásban: korlátlan - hatalomnak azért, hogy fönnmaradjon, szükségszerűen el kell pusztítania a kultúrát. Arról írok, hogy korunkban a kultúra és a primitív hatalom kibékíthetetlen jelenségek, tények. ...A világ sorát nem az fogja eldönteni, hogy lesz-e vaj a kenyerünkre - ez is fontos... De hogy létezni fogunk-e, az a kultúra létén és nemlétén múlik majd..." *** 25
