Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 5. szám - Kapuściński, Ryszard - Szenyán Erzsébet: A Mások (Bécsi előadások I–III.)
A világ meghódítására induló akkori európaiak szemében a Másmilyen a meztelen vadember, a pogány emberevő képében jelent meg, akit a fehér és keresztény európainak szent joga és kötelessége megalázni és eltaposni. A fehérekre jellemző példátlan brutalitás, kegyetlenség egyik oka nem is annyira az európai uralkodó réteget elvakító, elméjét elborító pénz- és hataloméhség volt, hanem a hallatlanul alacsony kulturális és erkölcsi szint is azok esetében, akiket a Másokkal kialakítandó kapcsolat előfutáraiként küldtek a világba. A korabeli hajók legénysége ugyanis nagymértékben bűnözőkből, börtöntöltelékekből, útonállókból, banditákból, megrögzött, javíthatatlan csőcselékből, legjobb esetben is csavargókból, hajléktalanokból, semmirekellőkből tevődött össze. Nehéz lett volna ugyanis rávenni normális embert arra, hogy vállalkozzék az ilyen, gyakran halálos kimenetelű, kalandos útra. Az a tény, hogy Európa évszázadokon át legrosszabb, legvisszataszítóbb képviselőit küldi a Másokkal történő, ráadásul első ízben történő találkozásra, szomorú árnyékot vet erre a kapcsolatra, ez alakítja a Másokra vonatkozó felületes nézeteinket, tartósítja gondolkodásunkban az ilyen-olyan formában máig jelen lévő sztereotípiákat, előítéleteket, fóbiákat. Manapság is találkozom ezzel, amikor látszólag komoly emberek szájából például azt hallom, hogy Afrika számára az egyetlen megoldás az lenne, ha újra gyarmatosítanák. Leigázni, gyarmatosítani, meghódítani, függőségbe taszítani - a világtörténelemben szünet nélkül ismétlődő reflex, ha a Másokról van szó. Maga a gondolat is, hogy egyenlő vagyok a Másikkal, nagyon későn merül fel az emberben, sok ezer évvel az után, hogy az ember nyomai megjelentek a földön. Amikor a Másokról, a Másokhoz fűződő viszonyról beszélek, a kultúrák közti és fajok közti viszonyokra korlátozódom, mert ez az a terület, amellyel leggyakrabban találkoztam. Ha történelmi szempontból nézzük, láthatjuk, hogy az európai uralkodók és az európai tőke három évszázadnyi brutális és könyörtelen terjeszkedése után (és itt nem csupán a tengeren túli népek és területek leigázásáról van szó, hanem a szárazföldi tevékenységről is - például, a szibériai népek oroszok által történt kiirtásáról), a VIII. században fokozatosan és bár csak részlegesen, ám mégis jelentősen kezd megváltozni a Másmilyennel, a Másokkal - leginkább a nem európai társadalmakkal - kapcsolatos légkör, a hozzájuk fűződő viszony. A felvilágosodás, a humanizmus kora ez, amikor megszületik a forradalmi felfedezés, miszerint a nem fehér, nem keresztény vademberek, ezek a torz külsejű, ránk annyira nem hasonlító Mások - szintén emberek. Ehhez a felfedezéshez elsősorban az irodalom nyitja meg az utat. Megjelennek Daniel Defoe és Jonathan Swift, J. J. Rousseau és Voltaire, Fontenelle és Montesquieu, Goethe és Herder művei. Tehetségek, elmék és szívek nem mindennapi, káprázatos kavalkádja ez; szerzők tucatjai bélyegzik meg a legkülönfélébb fajú és nemzetiségű kalandor hódítók visszaéléseit, kegyetlenségeit, s hívják fel a figyelmet arra, hogy az a Másik, akit kirabolnak és megölnek, ugyanolyan ember, mint mi, megbecsülésre és tiszteletre méltó „Krisztusban szeretett testvérünk". Mozgalommá szélesedik a rabszolgaság elleni küzdelem, virágzik a kartográfia, tudományos expedíciókat szerveznek már nem a leigázás szándékával, hanem azért, hogy új vidékeket, más, addig 7
