Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Lackfi János: Nyitva (Krusovszky Dénes: Az összes nevem című kötetéről)
elfelejthessük, hiszen Isten úgyis emlékszik majd rá. Jómagam egyébként a való életben, akárcsak Dénes, két név alatt létezem, vagyis tudathasadásos személyiségként egyik nevemen írok és irodalmárkodom, a másikon pedig, melyet születésemkor kaptam, nyilvántartatom, birtoklók, emésztek, járok-kelek. De hiszen mindannyian összes neveket viselünk, becenevet, csúfnevet, idegenek által ránk aggatott nevezeteket, láthatatlan lények által számunkra kreált, előttünk ismeretlen, titkos neveket. A kötetben van olyan hajó, mely a mi nevünket (igen, a miénket, névtelen olvasókét) viseli: „indul egy elképzelt hajó, / én nem fogok hiányozni róla, I és a fedélzetet úgy szólítják majd, / mint engem." (Hosszú sétám végén). A megnevezés itt matrjoskababa-szerű héjakat növeszt lényünk köré, hiszen a fedélzet, mely nevünkre hallgató önmagunkat körbekeríti, ugyancsak nevünkre hallgat. Másutt a titokzatos egyes szám második személy (a szerelmes?, az olvasó?, a költői én „kopírpapírral" gyártott másodpéldánya?) szólíttatik meg: „csak mondd ki egyszer az ösz- szes / nevem, mert én egyre / sem emlékszem már" (Az összes nevem). Különös, hogy a név itt (is) mindig a felejtéshez kapcsolódik (vagy tán a felejtés a névhez?): „Utolsó / sétám a kikötőben lesz az első / utad egy ezeréves vitorláson. / Bárcsak elfelejteném már a nevét: II Késő Bánat" (A Szívnek nevezett kikötő). A név hol felejtett, hol felejthető, hol megnevezettjét borítja feledésbe. Az ellen fordul, akit páncél vagy matrjoska-héj gyanánt védelmezni hivatott. Talán mert a költő itt „olyan régóta / néz másokat, hogy / magát már fel sem ismeri" (Egyre távolabb). Avagy „régi ujjlenyomatokra vadászok / egy elkeseredett üvegen, / mert az utcát, ahol élnek, / Beletörődésnek hívják" (Játékunk háttere). Beszélő nevű utca, tussal húzott név alatt kifakult próbababa-arcok. Valóban, ha Krusovszky gondolatmenetét tovább fűzzük, hol lenne tapinthatóbb a feledés, az egyéniségvesztés, mint egy találomra lapozgatott telefonkönyvben, egy rendőrségi ujjlenyomat-nyilvántartásban vagy egy elhanyagolt temetőben, ahol pedig csak úgy burjánzanak a nevek. Mi több, tessék csak elképzelni, mi lenne, ha lenéznénk innen, a Nyugati pályaudvarral szembeni Könyvesház eiffeli magasából, s az összes lenn járkáló hangyaemberkének fejéhez gombostűzve látnánk a nevét? Mennyivel tudnánk többet róluk? Mennyivel többet a világról? Vagyis: mit tesz a név? Bizony, feledtet. Ápol s eltakar. Hát a hely, a tér, a szoba, a ház, a város? Rendben, hablatyol megint a profi kritikus, Krusovszky Dénes már nem fér be múltjába, kinőtt kezeslábasába, nem találja a hazavezető utat. „Eltűnt kertem, házam, szobám, csak / a bútorok követik csaholva nyomom" - halljuk a Sirám sorait, s talán nem mellékes, hogy a vers címe már maga idegenséget sugall, akár egy keleti helynév valahol a térkép peremén. „Miféle ház az, amiből nem / lehet kijutni?" hangzik másutt a kérdés, és persze nem nehéz rávágni: úgy hívják, labirintus, legalábbis ha Borges és Cortázar argentin uraknak hihetünk (Egy könnyű mosoly). Nem kevésbé húsbavágó a következő szepegő, gyerekes faggatózás sem: „Mert mi lesz velünk, ha / estig nem érek haza?"(Mi lesz velünk?). És tényleg, mi lesz, tágíthatjuk tékozlói fiúivá, sajátunkká, egyetemessé az ijedelmet. Krusovszky másutt mégis így biztat bennünket, biztatja magát: „Már biztos / a helyed a legbelső / házban" (Amink marad). Vagyis tán lesz a számára (számunkra) hely (evilágban, túlvilágon?) valahol, valamikor. No de addig is, ahogy Descartes-nak ideiglenes erkölcstant kellett kidolgoznia, míg el nem jut az alapelvek legalapvetőbbikéhez, neki is bérelnie (nekünk is bérelnünk) kell valamit, lehetőleg olyan ingatlant, melybe háziúr nem települ. A nulláról kell indulnunk, íme az alibi, mely egyben világban-létünk alibije is: „a folyosó végén balra / nincs semmi, / az lehet a te szobád" - súgja valaki a versbeli énnek a Hosszú sétám végén-ben. Vagyis a semmiben, a nem-lévő semmiben, a koordináta-rendszer nullpontján vagyunk elhelyezhetők. Másutt meg erről értesülünk: „senki ne hívja Helynek azt,/ ahol túl könnyű élni (...) a menedék neve mától / egyszerűen Test legyen I - én innen kívánom / végignézni nagy / élményeim távozását" (Távozások). Imponálóan nagyot mondó szerénység, mely azonban még mindig nem a visszahúzódás végpontja. Hiszen „lerúgott / cipőmbe egy szótlan gyerek / vetette meg ágyát" (Kavics vagy angyal). Faggatózhatunk megint: alter ego?, tudat alatt szorongó kisgyerek-én?, leendő gyermekünk?, egykor volt szülőnk, akinek gyermek-iszonyatait örökítjük tovább?, leendő angyal-lényünk? Talán mindegyik, talán egyik sem. Lehet, hogy csupán rózsaszínen védtelen, kiszolgáltatott, csecsemő-forma lábfejünkről van itt szó, ám a bizonytalanság már agyunkba fészkelte magát. Van ám még ennél is kietlenebb visszatérés, ennél is barátságtalanabb rejtekhely: megtudhatjuk, hogy a kéz „egy hideg zsebben él" (Az összes nevem), mely a cipőnél ugyan kevésbé büdös, mégis kietlen anyaméh egy antropomorf, az ember végtagjait s fejét öt ujjával remekül leképező testrésznek. S nem egy hideg (így nyárelőn persze felmelegedő) zsebben élünk-e mindannyian, Isten felöltőjének molyrágta, széljárta szegletében? Beszéltünk két fontos motívumról, de szólhatnánk továbbiakról is, melyek a Krusovszky- féle háló nem kevésbé lényeges csomópontjaivá 111
