Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 1. szám - Rifiberg, Klaus - Miszoglád Gábor - Soós Anita: Krónika: Kifelé a semmiből (próza); Új házasok; Szabadkikötő (versek); Krónikus ártatlanság (elbeszélés)
Még az a bolondság is hozzátartozott a rituáléhoz, hogy a Főpályaudvaron találkoztam velük, ahelyett, hogy az 0sterport állomáson szálltam volna fel. Az egész nem lett volna az igazi, ha nem tartjuk be az egyszer kimondatlanul elfogadott menetrendet. Különösebb fecsegés nélkül belegázoltunk a ködös, nyálkás bükkerdőbe. Előbb felderítő hajóként cikázva elébük kerültem, majd a farvizükön eveztem. Ismerőssel sohasem találkoztunk ezeken a nyirkos napokon, minden csak a miénk volt. A rövid gyaloglás után Helle arca teljesen megnyugodott, öntudatlanul a belekaroló Toréra támaszkodott. Beletrappoltunk néhány méretes pocsolyába, de észre sem vettük, mert a nyugalom és az együttlét hatására lassacskán feltöltődtünk. Utunk szinte végig lent vezetett a mezőn, így teljes hosszában nem láthattuk, de követtük a kastélyig. Ott megálltunk, és kicsit bámészkodtunk a ködben. Találtunk egy kupac régi, megfeketedett havat, melyből csupasz kézzel hógolyót gyúrtam és az egyik pihenő szfinx mellbimbójára tettem. A hús melltartóról társalogtunk, miközben az olvadó hó lepottyant, erre hátat fordítottunk, és a Fortunvejen felé vettük az irányt. Csak ritkán panaszkodtam, hogy egyedül kell csatangolnom, de az érzés pillanatokon belül elpárolgott, mert úgy éreztem, szentélyben vagyok, ahol az ember uralkodik az ilyen kitöréseken. A Fortunában összedobtuk a pénzt teára és süteményre, melyet a pincér mindig egy kézben tartott, és felszolgálás közben karjával sajátosan legyezett, ez szintén szigorúan hozzátartozott a kirándulásainkhoz. Testünk gőzölgött, mint a lovaké, amikor beléptünk a melegbe, arcunk pedig kipirult a teától. Sosem laktunk jól. Miközben folytattuk utunkat, besötétedett. Az országúton mentünk Lyngbyig, kissé izgatottan, és kezdtük érezni a lábainkat. El kellett nyomnunk az elválás és a hétfői iskola gondolatát. Lassacskán beléptünk a Hellére boruló árnyékba. A frederiksberg-i ház hervadt borostyánjával, tornyaival és hatalmas, fekete ablakaival fenyegetően magasodott fölénk. Lyngbyt általában öt óra tájban értük el, és cigarettára gyújtottunk, amíg a gyorsvasút feldübörgött a tóparti szakaszon. Amint beszálltunk a kocsiba, a meleg a lábunkba ereszkedett, és hatására szinte mozdítani sem bírtuk. Tompán bámultuk a kinti fényeket, amint a távolságtól függően különböző tempóban húztak el az ablak előtt. A kirándulást álomszerűén éreztük valahol a testünkben, most már csak az előttünk álló dolgokra gondoltunk. Ok Hellerupban átszálltak a frederiksberg-i vonatra, én pedig Osterportig folytattam utamat. Hátradőltem, és felszegett fejjel figyeltem, ahogy Tore feláll és felsegíti Hellét. A csomagtartóból levette sapkáját, a fejébe nyomta, pár pillanatig még ott álltak, majd elköszöntek és az ajtóhoz mentek. Közben a vonat begördült az állomásra, és füttye még élesebben visszhangzott a fedett megállóban. Mielőtt eltűntek volna a másik vonaton, megfordultak és visszaintegettek, de mégsem váltak sóbálvánnyá, egyszerűen folytatták útjukat és belevesztek a tömegbe. Nyugtalan szívvel, és mégis eltelve helyezkedtem el, miközben a szerelvény továbbindult. így teltek meg élettel e meghitt vasárnapok, melyek végül mégis a kielégítetlenség szúrós érzésével értek véget, ami arra ösztönzött, hogy újra és újra felkerekedjünk, és ugyanígy végigcsináljuk az egész szertartást, miközben abban reménykedtünk, hogy valami csoda folytán megváltozik a világ. Helle még mindig idegen volt, de ezeken a napokon mégis mintha erősebb köteléket jelentett volna Tore és köztem. Amikor összeszedtem a bátorságom és belékaroltam, úgy éreztem, mintha barátomat érintettem volna meg olyan bensőségesen, ami egyébként lehetetlen lett volna. A kirándulás után hazaérve úgy faltam fel a vasárnapi vacsorát szüleimmel, bátyáimmal és sógornőimmel, hogy közben lélekben teljesen elkalandoztam, így fogalmam sem volt, miről beszélgetnek. Arra a kérdésre, hogy jól szórakoztunk-e, sem 31
