Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Zelei Miklós: Hogyan lehetne olvasni?
Az történt, hogy bejöttem a hajnali derengésben úszó szobámba, és az egyik kiürített polcon megláttam egy nagy doboz CD-t. Arany, a feleségem hozta vissza, amikor én már üres polcaim őrzésével fölhagytam, és aludni mentem. Megfogtam a dobozt, és elindultam, hogy a csukott üvegajtón át küldöm vissza Aranynak, de tekintetem a könyvre tévedt, és megállított ez a tévedés. így kéne. Mindig, mielőtt beindulok, egy csukott üvegajtó elé állni, amely mögött Isten sérülhet. A tudást is tanítani kéne. A baráti mondatokat. Az ellenséges szavak baráti valóságának feltárását. Baka István még diákkorunkban azt mondta egyszer, hogy nem szeret inni velem, mert a végén mindig agresszív leszek. Nem sértődtem meg. Mert mit is jelent, amit mondott? Annyit csupán, hogy ne igyák. Persze jelenti azt is, hogy sose érje végét az ivás! Még előtte abbahagyni. Szelíden és felemelve. Mert a sértődés az agresszív dolgok közé is tartozhat. Például arra számítok, hogy Arany megsértődik azon, amit az előbb írtam, s így akarja megakadályozni, hogy írjam. De én agresszívan mégis megírom. Az agresszivitásomat (-saimat, ráadásul!), amire nem is számítottam, Tódor János történelmi összefüggésekbe helyezi; történelmi okok következményeként is elgondoltatja; fölveszi nemzeti tulajdonságaim listájára azzal, hogy az agressziók egy csoportját könyve alcímében - elsősorban? csakis? - „kis magyarként" értelmezi. Mit jelent a „kis" magyar? (Kisssmagyar?) (On)lenézést? Megbocsátást? Hogy vannak ugyan ezek az agressziók, de azért nem megbocsáthatatlanul nagyok. Csak amolyan pincuri kisssmagyarok. Csonka-Magyarországon csonka agressziók. Vagy arccal a haladás felé szándékozik fordítani engem a jelző, s azt „üzeni", hogy agresszióim szerencsére már vannak, de még mindig nem elég nagyok? Példánk az euroatlanti út végén fénylő Amerika, ahol már az iskolás gyerek is pisztolyt hord és használ, nem csak bajonettet, mint a Tódor Jánosra vadászó pesti taxis. Avagy üdvözli a szerző - akivel barátokként régóta ismerjük, olvassuk és írjuk egymást -, hogy ment vagyok az irredentizmustól? Nincsenek „nagy magyar" agresszióim, de vannak, még mindig, „kis magyarok"? Azok se legyenek! Dixi. Annak ellenére se, hogy az agresszivitás néha nem is olyan rossz. Ha beleharapok szerelmem szája szélébe, nem azt várom, hogy ott feministák buggyanjanak ki, hanem vérének ízét akarom élvezni. (És akkor a megjegyzés a csonkaországi csonka agressziókról újra átgondolandó! Plusz a feministák. Petőfi Sándor: Szabadság, szerelem!) Nem az agresszivitás az emberi teljesítmény egyik pillére? A sok kérdés után egy válasz, amelyet Münnich Iván agressziókutató ad nekem Tódor Jánosnak arra a kérdésére, hogy kultúránk és mindennapi életünk agresszívnek tekinthető-e nemzetközi összehasonlításban: „Szerintem nem. Éz egy toleráns társadalom volt mindig, és most is az. Nekünk, magyaroknak ugyanis mindig alkalmazkodnunk kellett egy vesztes állapothoz. A mi kultúránk ugyanis sohasem egy győztes, hódító kultúra volt, sokkal inkább egy betelepedő, alkalmazkodásra kényszerített. Háborúkat nem kezdeményezett, jobbára csak belekeveredett ezekbe. Nyertesek pedig nem nagyon voltunk. Ismerve a statisztikákat - amelyekben egyébként nem hiszek - nekem ne mondja senki, hogy ez egy agresszív társadalom." 83
