Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Tódor János: Alkalmi munka
Végsőkig elcsigázva már azon vagyok, hogy feladom, a retinámon fekete foltok moziznak, bal karom zsibbadni kezd: jelez a tavalyelőtti szívizomgyulladás. Aztán osztok-szor- zok, s úgy döntök, ha meglesz a 700, azaz a 12 méteres szakaszra a fejenkénti 4200 forint, akkor bevállalom. Végtére is a háromnegyed részén már túl vagyunk. A munkavezető azonban hajthatatlan. A delet harangozzák az autórádióban, amikor a művezető egy ezrest nyom a markomba, és még ő követel belőle vissza. Hiába a már-már anyázásig fajuló alkudozás, csak a lemérhető, teljesen kész háromméteres darabért volt hajlandó fizetni, a köbméterben annál háromszor annyi kidobott kőért és földért egy fillért se adott. Béla káromkodik, és csakazértse adja fel, nehogy már ennek a buzinak legyen igaza Alighanem akkor is győzködte még, amikor én már a dombon, a minimarketben kortyolgatom a jéghideg Drehert. Várom még egy darabig a társamat, aztán elindulok a HÉV Szent István-telepi megállójához. Majd másfél órával később a Margit hídnál botiok Feribe, aki a hajcsár kurva anyját emlegeti, mivel ő egy fillért sem kapott, igaz, Maugliék fogták le, nehogy bemosson a „köcsögnek". Öt kilót átadok neki, végtére is leginkább ő törte a követ. A Jászai Mari téren, az Akaii borozóban három méter kábelgödör megy le fröccsök és hosszúlépések formájában a torkunkon. 2. Másnap egy nálunk riportozó német fotós barátommal cserkésszük be a Kalefet; nincs mese, most fel kell fedni valódi kilétünket. Ráadásul két kőművesforma tag rögtön meglátja bennünk a lejm kávé lehetőségét. Árpi és Laci a napokban az egyik kereskedelmi tévé kamerája előtt fejtették ki nézeteiket a feketemunka és az ellene folyó kíméletlen harc jelen állásáról. Megígérem nekik, meglesz a potya, feltéve, hogy nem nyilatkoznak. Elég, ha beszélgetünk. A kávé mellé még egy tonikot is kapnak, ha elárulják, mi annak a hosszú simítófának, vagy minek az igazi neve, ami a sportszatyrukból kandikál ki. „Ez a kar tesni, ugye?" néz Laci Árpira, aki arról híres, hogy húsz éve jár ki bulcsázni a Moszkvára. „Ja, azzal kell meghúzni a maltert", bólogat az idősebbik kőműves, aztán azt kérdezi Lacitól, tudja-e, mi az a hobli. „Hát a hoblival kell a mennyezetet simogatni, te képzetlen. Látjátok, hiába tanítom" - kortyol bele a tonikba Árpi, és nagyot csap barátja meztelen vállára. „Melózni tudni kell, meg szeretni", hallatszik mellettünk egy nagy fejű, üveges tekintetű törpe szájából, aki tizenéves ifjakat oktat. Árpiék úgy néznek rá, mint egy eltaposni való pondróra. „Minden reggel itt ugat ez a csíra. Kiscsávókat szed fel, de nem ám melóra..." „Harmincöt év után tettek ki az utcára. Utoljára a Boschnál voltam biztonsági őr, de 45 év a felső korhatár, én meg már elmúltam 54. Tudjátok mit, én itt a Moszkva tér közepén felállítanék egy akasztófát, és oda húznám föl ezeket." Hogy kit ért ezeken, azt a kalefesekhez képest kimondottan jól öltözöttnek számító úriember nem részletezi. Karcsi bácsi Árpiék haverja, meg is hív bennünket egy kávéra, feltéve, a német fotós megígéri, hogy küld neki majd egy képet a Szív utcai lakcímére. Amikor kérdezem tőle, kikre gondol az akasztást illetőleg, azt válaszolja, tudja azt mindenki nagyon jól. „Nem érdekel engem a gazdasági megszorítás, mi közöm hozzá?", szólózik immár Laci is. „Hét éve lakom két gyerekkel albérletben, havi 20 plusz rezsiért egy Havanna-telepi romban. Mikor lesz nekem ebben, vagy bármelyik rendszerben lakásom?" Árpi szerint alighanem majd akkor, amikor a fasz dalol. „Jobb volt a Kádár alatt. Akkor volt állandó melóhely, hétvégén meg az ember, ha kijött, megkereste a mostani pénz kétszeresét, már ami a lóvé értékét illeti. Most meg, tényleg úgy néznek a munkaszervezők az 76
