Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Tódor János: Alkalmi munka
emberre, mint egy brazil szappanoperában az ültetvényes a szolgaszálláson tetvészkedő négerekre." „Éppen hogy csak a fogainkat nem nézik meg", röhög Laci: „A nyolcvanas években még volt becsülete az alkalmi munkásnak, a napszám mellé járt neki meleg étel, pia. Ma jó, ha este megkapja a kialkudott bért. Legtöbbször egy többnapos melónál csak a végén hajlandóak fizetni, vagy akkor sem, ha nem tetszik nekik valami." „A múltkor is azt mondja a faszi, akinél egész nap falaztunk, hogy nem fog fizetni, mivel túl sok cementet használtunk el", így Árpi, aki ezért régen rögtön belevágott volna a pali etetőjébe, de ma már nem meri megtenni: „Elmegy a híre, aztán nem kellünk senkinek." Feltűnő jelenség vagyunk. Egyre többen ajánlkoznak, hogy szívesen elszegődnének dolgozni. A farzsebemből kikandikáló notesz lehet az oka. A fotós munkálkodása az egyik URH-s kocsiban gubbasztó rendőrt arra indítja, hogy kiszálljon, és intézkedést imitáljon. „Csak basztatja az ácsorgókat", szögezi le Karcsi bácsi, majd hümmögve teszi hozzá: „Végtére is ez a dolga..." „Azt mondta, tűnjünk haza", árulja el az igazoltatás eredményét Sanyi, a nagyváradi magyar cigány ember. Tizenöt éve jár át dolgozni, de egyre gyászosabbak a tapasztalatai: „Uram, rossz világ van! A magyarok nem szeretnek dolgozni, és azt mondják, hogy miattunk nem kapnak munkát. Én 5000-et kérek, plusz ételt, ez alatt nem szegődök el. Az első kormányzó, az Antall uralma alatt még szerettek bennünket. A tavalyelőtti decemberi állampolgársági népszavazás óta mi nem számítunk embernek." 3. A kétajtós vagon, mint valami kerekekre szerelt, sínekre bocsátott piros cápa, méltóság- teljesen nyúlt el a raktárépület mögött. „Nyugi, csak semmi kapkodás - szerelte le amatőr buzgalmamat alkalmi rakodótársam, Kálmán -, még csak fél hét, a zsákok nem szaladnak el." Egy egész napot kaptunk a raktárostól, hogy kirakjuk a közel kétszáz mázsa babot. Amikor levertük a plombákat, nagy nehezen elfordítottuk a beszorult zárszerkezetet, és megpillantottam a feszesen egymáson sorjázó, a vagon plafonjáig érő zsákokat, az a tenyérnyi babzsák jutott eszembe, amit édesanyám varrt még annak idején színes vászonanyagból óvodás kislányomnak, hogy legyen mit dobálniuk a tornaórán. Mielőtt a mi sajátos tornaóránk elkezdődött volna, a profinak számító társamtól ellesett kimért igyekezettel, amivel mintha csak a munkának akarta volna megadni a kötelező tiszteletet, az ipari vágány melletti hosszú rámpát raklapokkal raktuk végig. „Na, mi legyen, tesókám? Bemész a vagonba, vagy inkább kint maradsz?" kérdezte unott hangon Kálmán, az ötven körüli egykori MÁV-tolatásvezető. Tetovált alkarján és bicepszén bakancsfűzőnyi vastagon dagadtak ki az erek; a szikár, ám szálfatermetű cigány férfi nem lehetett több hatvan kilónál. „Akkor lett belőlem hórukkos, amikor 1997-ben megszüntették a Rákosrendezőn a Gurítót. Lapátra kerültünk vagy harmincán." Nagyon értelmesen nézhettem rá, mert némi szünet után hozzá tette: „ A Gurító, az egy mesterséges domb volt a teherpályaudvaron, volt ott vagy húsz sínpár, azoknak a közepére építették. Oda húzta föl a mozdony a rendezésre váró vagonokat, amiket aztán mi irányítottunk be a megfelelő vonatszerelvénybe. Gurultak azok szépen maguktól..." Abban maradtunk, hogy én leszek az adogató, ő meg a leszedő. Az első órában még úgy gondoltam, hogy én jártam jobban, hiszen neki az elején legalább húsz méterre kellett a vállán cipelnie a nyolcvankilós zsákokat. Okosan dolgozott, mielőtt még elfáradt volna, a legtávolabb lerakott raklapokat pakolta meg. De ahogy 77
