Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 4. szám - Sándor Iván: Paulóval a görög tengerparton (3.)

Köszönöm, hogy olyan szépen írtál, így mondta, az unokatestvérkéimről... soha nem tudtam őket elfelejteni... A regény hatodik fejezetében a Munkácsy Mihály utcai gyermekotthonból a gettó felé terelik a menetünket. A Király utcában haladunk. Fogom Vera kezét. Előttünk a kicsik csoportja, közöttük Edo és Judi, Sonja, így kell írnom, holott Verát kellene írnom, unokatestvérkéi. A regényben leírom, hogyan találom meg a pillanatot, amikor Verát magam után rántva kiszökünk a menetből... Sonját magam után rántva. Edóért és Judiért semmit nem tehettünk. Minden bizonnyal a mélytudatban tovább élt az egykori tehetetlenségem hosz- szú évtizedeken át. így került be a regénybe Judi tekintete: „Ahhoz, hogy felidézhessem az arcát, messzire kell visszajutnom. A leírás akkor találja meg a méltóságát, ha megjelenik benne az elmondhatón, a meg- őrizhetőn túli. Ha Judi arcát megpróbálom magam elé képzelni, tovább kell jutnom a Király utca, Hársfa utca és Körút közötti szakaszán, ahol Vera kiáltá­sára visszafordul, el kell jutnom a negyvennégyes nyári délutánig, amikor az Amerikai út 78. építőanyagokkal teli udvarán egy téglarakáson ülve először megcsókoltuk egymást Verával és azonnal szétrebbentünk, Judi a cementzsá­kok felől szaladt felénk, kezében azzal a forgóval, aminek papírrózsáját mi ket­ten vágtuk ki ollóval, s miközben rajzszöggel egy hurkapálcára erősítettük, ösz- szeért a karunk, Judi szaladt, a szélben forgott a papírrózsa, az örömtől kipirult az arca, Vera felkapta, magához ölelte, aztán kézen fogva szaladtak tovább, Judi öröme így hozzátartozott a csókhoz, a borzongás is, ami utána átjárt, miköz­ben ők kacagva futkároztak, évtizedekkel később jelent meg először Judi arca az emlékeimben, egy másik arc hívta elő, ugyancsak lánykáé volt, habár nála idősebb lánykáé, Bergman Varázsfuvola filmjében a Madonnáéhoz hasonló arc, amint feszülten követi a történetet, boldog, izgatott, szinte azon az arcon szólalt meg a zene, amely Mozartnál is, Bergmannál is önmagánál többet, valaminek a tudását fejezte ki, ámulatot afelett, hogy az életről mi mindent lehet megis­merni, szorítom Vera kezét, figyelem a fegyveres kísérőket, el kell vonnom a figyelmemet Judiról, meg kell tennem, nem tudhatom, hogy ezért pecsételődik belém a tekintete." Köszönöm, mondja Sonja. Soha nem tudtam őket elfelejteni, mondja. A szöveg, érzem, elvégezte (volna) a feladatát? Soha, soha nem tudtam beszélni arról sem senkinek, ami velem akkor történt, mondja Sonja. Férj, három gyerek, öt unoka... soha, egyiküknek se, mondja. Nem tudok a beszélgetés után visszaülni az íróasztalhoz. Berlin. Október. Az Unter den Lindenen alig sárgulnak a falevelek. A Spreen úszó kishajókon napoznak a turisták. A Grosse Hamburger strasse 30. előtt a járdába süllyesztett kőlapkán felirat: Emanuel Fink, 1871-1942, Regina Fink, 1892-1942. Itt ölték meg őket. 25

Next

/
Oldalképek
Tartalom