Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Sándor Iván: Paulóval a görög tengerparton (3.)
A Professzor kíváncsi Bazsányi válaszára. Nyugtázza, hogy a válaszoló felteszi magának is a kérdést: valóban hogyan szerethetek egy lehetséges valakit (mármint Szókratész a remélhetően fogékonnyá „fejlődő" Alkibiádészt) úgy, hogy közben mindegyre a valóságossal nyűglődöm? A Professzornak különben tetszik a fordulat, mert Bazsányi, némileg elszabadulva nagy témájától, eljut a ráismeréshez: Nádas „komor tónusú irodalomfelfogása felől az enyém tényleg könnyelműnek tűnik. Vagyis már régen nem egy szépirodalmi mű szereplője, a szép és buta Alkibiádész lehetséges történetének egyikéről vagy másikáról van szó, és még csak nem is az ironikus Szókratész szerelmének határairól, hanem a valósághoz való viszonyulás két lehetséges módjáról, az én ironikus gyávaságomról és Nádas szarkasztikus bátorságáról". Vagyis, gondolja a Professzor, arról volna szó, amivel Bazsányi folytatja: a kérdés az, hogy „egyáltalán mi köze van a mi valóságos világunknak Alkibiádész és Szókratész (valaha) valóságos világának egyik lehetséges ábrázolásához". Beírja ezt a jegyzetfüzetébe. De hozzáteszi: hasonlóképpen ahhoz, hogy mi köze van a mi valóságos világunknak a valahai mítoszvilágok ábrázolásában a mindent néző és semmit meg nem látó Iszméné sorsának ábrázoláshiányával teremtett üres helyhez, amit - gondolja a Professzor - ez a fickó (mármint Pauló) a filmjével ki akar tölteni, hacsak rá nem megy a küzdelemben az élete. Minekutána magunk mögött hagytuk a Lakoma dialógusai nyomán született szép mai dialógust, emlékeztethetünk rá, hogy Platón egy másik dialógusában, a Menónban bemutatásra kerül a „kérdező tanítás" eljárása. Eszerint a tudás forrása a születést megelőző' létezésben található; továbbá: a születéskor felejtünk, s az emlékezés technikája nem más, mint a visszaidézés munkája. A felejtés-visszaidézés-emlékezés platóm ideája ugyancsak nem hagyja hidegen a Professzort. Már csak azért sem, mert ahhoz a második világháborút átélt nemzedékhez tartozik, amelyiknek a sorsába többféle módon is belejátszottak azok a históriai események, amelyek az ezredfordulón amnéziába süllyedtek. Ebben az összefüggésben a Drága Livve 1 való kapcsolódást vélt felfedezni az Argolíszi-öböl kezdő fejezeteinek egyik olvasója. Emlékeztetnem kellett rá, hogy a regény három főszereplője (a Professzor nem tartozik közéjük) az ezredforduló tájékán lép a negyvenes éveibe. A Drága Livben még az volt az egyik főkérdés, hogy ami megtörtént, az valóban „úgy volt-e". A munkában lévő regényben a „volt" már üres hely. A három főszereplő a Liv nemzedéke utáni korosztályhoz tartozik. Számukra a Professzor és az évjáratához tartozók élete a talányok közé sorolódik. Az Iszméné-regény felvillantását követő években megírtam a Követést. Megírtam a Követés munkanaplóját, a Daniella a vonatont, s benne azt, hogy: „Szeretném, ha némelyek számára a sorsukat megérintő, mások számára gyűlöletes lenne a regényem. Ez azt jelentené, hogy összetalálkoznak benne önmagukkal, rábízhatom őket egymás emlékezetére vagy feledésére." Mondhatnám úgy is, ily módon telítődnének a saját sorsuk feledésbe merült vagy megőrzött érzéseivel ama üres helyek. 22
