Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 4. szám - Sándor Iván: Paulóval a görög tengerparton (3.)

Nagyon szép példa erre a Nádas-Bazsányi-dialógus. Segít ébren tartani a valóságos, a legfontosabb kérdésekre irányuló figyelmet a szimulációs káoszban. Nem azzal, hogy a beszélgetőtársak megfellebbezhetetlenül védik a magukét - Bazsányi önmagán is töpreng, Nádas megindítóan rigorózus -, hanem azzal, hogy a témájukra méltó euridicióval, körültekintéssel, s annak a hegeli intenciónak a figyelembevételével kérdeznek rá, mely szerint a szókratészi irónia a látszatok mögötteseire vetett pillantás.

A Professzort pályája újabb szakaszában az foglalkoztatja, hogy vajon már az antik társadalomban, a görög ötödik-negyedik században is volt-e hatóerejük azoknak az entitásoknak, amelyeket az európai gondolkodás évezredeken át alapértékeknek tekintett. Továbbá: rekonstrukciójukra, illetve visszavetítéssel való megközelítésükre miféle tudományos metodikákkal lehet MA kísérletet tenni.

Fikcionáljuk, hogy elolvassa a Nádas-Bazsányi-dialógust. Hidegen hagyja őt a szerelmi vágy mint „szerelmi gesztus" és a (megszemélyesülő) „szerelmi tárgy" közötti különbözőség-hasonlóság feletti vita. Inkább a valóságos és a lehetséges (a Lakomában és Szókratész „szerelmi tárgyaként" szereplő Alkibiádészre vonatkoztatandó) közötti különbözőség, illetve a lehetségesnek a valóságosba „átfejlődhető" metamorfózisa foglalkoztatja. Aminek során Bazsányi „megelőlegezi" (Alkibiádésznek) a jövőbeli bölcsesség esélyét; ironikusan bábáskodik egy lehetséges Alkibiádész megszületésében.

Érdekes az ilyen lehetőségben bizakodó következtetése, gondolja a Professzor. Eszerint Szókratész „Alkibiádész szépségére vágyik és a tudás szerelmese lesz". Mármint a lehetőségben való bizalomként érvényesíthető tudásé. Ámde Nádas Péter szerint ez a bizalom valamiféle krisztianizált szépségeszmény jegyében áll, miszerint Bazsányi iróniája „nem a látszat és valóság, nem a külső és belső dualitását és értékrendjét teszi kérdésessé, hanem az a kérdés ragad meg benne, hogy miként is bánunk a dualitásuk és értékrendjük realitásával... (s a kérdés, hogy) a lélek élesen látó szeme irányítja-e az értelmet vagy a megtagadhatatlan és alig szublimálható ösztönélet". Hozzáteszi, hogy habár vitázó társa pedagógiai reményét nem látja sem tapasztalatai, sem az antik szerzők szerint indokoltnak, ez nem jelenti azt, hogy ne tudná érteni - mármint a reményét.

A Professzor rendkívüli örömöt talál a dialógus mélységében, s a felsorakoztatott érvek sokszínűségében. Azt gondolja, hogy a valóságos és a lehetséges, a reális és a metafizikai dimenziókat játékba hozva arról szól eme beszélgetés, hogy: mi az ember? mivé válhat(na)? Felteszi magának a kérdést, hogy (szerelmi) „vágy" és „tárgy" kapcsolatba hozhatóságakor vajon nem hozandó-e az antik értékrendszer és a ma kontextusában hasonlóképpen kapcsolatba az is, hogy a valamivé válás emberi vágyának működésképtelensége milyen összefüggésben van az „emberi tárgy" lelki-érzelmi-tudati állapotának átformálhatóságával- átformálhatatlanságával. Vagyis - mint Nádas felteszi - „ha Szókratésznek idővel sikerülne Alkibiádészt bármilyen tudásra rávezetnie", akkor a megnemesedés csodás sikertörténete érvényesülne, s máris meglenne a gyógyír az „észveszejtő kudarcokra és fájdalmakra".

21