Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 1. szám - Ib, Michael - Bogdán Ágnes: Grill; René

a nevetés. Annyira illett a punkfrizurájához, égnek álló fekete és égő vörös tincseihez. Miközben lelkesen mesélt a munkájáról, fejbőre lángra gyűlt, szikrát szórtak a hajtincsek.

Homlokom a bárpult széléhez támasztva meséltem neki az elhagyott nyaraló kertjébe zuhant űrhajóról. Szédülni kezdtem, fáradt voltam az időeltolódás miatt, hiszen hosszú út volt mögöttem, az űrben jelzőfényként világító Orion csillagkép Lófej-ködéből érkeztem. Meséltem a hullámzó erdőkről és a folyékony légkör korallzátonyairól. Megragadtam a kezét, hogy érezze a kopoltyúkat, melyek az állkapocs alatti finom porcokban bújnak meg, s amikor földet érek, bezárulnak a bőr rejtekébe.

Meséltem utazásaimról az idő titkos járataiban, és az idegen bolygók lakóiról. Nem kételkedett a hallottakban, hidat vertek közénk a szavak, amin átkelhetett a kölcsönös vonzalom. Még aznap éjjel felvitt magával a tetőre.

Alattunk a város fényben fürdött. Kéz a kézben, egymástól megbabonázva hallgattuk az antennák koncertjét, amibe beleszövődtek a távoli égitestekről érkező jelek, tarkónk hátrafeszült az elképesztő hanghatás alatt. Enyhe éjszaka volt. Végignéztük, ahogy a tengerszorosból felbukkanó felhők takarót vontak a város fölé, melyre ködpára ereszkedett.

Az egyik felhő megnyílt, eső permetezett arcunkba. Elindultunk lefelé. Az volt az érzésem, amikor a tetőre vezető nehéz ajtóval bajlódott a lépcsőn, hogy a ház egy hatalmas, merülésre kész tengeralattjáró. Éreztem a gyomromban. Az eső bevert a nyíláson, kis tócsát hozva létre. Éppen alatta álltam, egyetlen égő világított a padlás számozott lomtárai között, a műterembe vezető ajtó résnyire nyitva maradt.

Amikor a csapóajtó a helyére került, lecsúszott az egyik vállpántja, szabadon hagyva a tetoválást, mely harsány színeivel lefut a melléig. Felnyújtottam érte a karom, és ölembe vettem, hajából esőcseppek spricceltek a gallérom alá.

Sokáig álltunk a tetők fölötti városhoz vezető lépcső alján. Nem csókolóztunk, csak némán összeölelkeztünk. Újszerű érzés volt testének megtapasztalása, egészen belebizseregtem, a padlást egyik pillanatról a másikra szén és csillagszóró illata lengte be.

Egymásba kapaszkodva indultunk a szobája felé, át a fény alkotta résen. Keljfeljancsiként átevickéltünk a küszöbön, eljutva a kanapéig, és a párnákra dőltünk. Abban, ahogy magához szorított, érezni lehetett a fellángolást, mégis vergődött karjaimban. Mellére hajoltam, és megsimogattam a fülcimpáját, amire mozdulatai teljesen szétszakadtak. Egyik részük ki akart szabadulni, másik felük oda akarta adni magát. Puha volt, mint a vaj, csigavonalban áradt a melegség öléből a térde fölé. Gyengéden magamhoz szorítottam, odaadón. Nyöszörögve préselte össze ajkait. Egy pillanatig azt hittem, belém harap, ehelyett fülembe súgta:- Nem, René, ezt nem szabad.

Azonnal leálltam, és visszahúztam a térdem, majd vállánál fogva eltoltam magamtól. Erősen zihált, erősebben, mint én. Fejem megdöntve, kérdőn néztem rá, de szemében nyoma sem volt kétségnek. Kiszabadította magát, gyengéd tekintetével lehatolt kétlaki lényem mélyére, és határozottan azt mondta:- Nem szeretem a lányokat, de alhatsz a kanapén.

Felállt, megigazította a vállpántját. Paplant és párnát bányászott elő a szekrényből, és megágyazott a kanapén. Hozott egy pohár vizet. Mozdulatai biztonságba ringattak, elálmosodtam. Levendulát tépett az ablakban álló cserépből, és a virágokat szétszórta az ágyamon. Lejjebb tekerte a világítást, én meg bebújtam a paplan alá. Minden összetört levéllel kiszabadult egy kis boldogság. Becsuktam a szemem, és izgatottan vártam a folytatást.

Üldögélt egy kicsit az ágyam szélén, nem mesét mondott, az életéről mesélt. Azt hiszem, egy pillanatra elszunyókáltam, távol jártam, botladoztam a nyári esőben. Végül homlokon csókolt, felállt, és egészen letompította a világítást, de nem oltotta el teljesen.

20