Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 3. szám - Olasz Sándor: A regényírás nehézségei (Ferdinandy György: A Pourtalés-kastély lakói)

irodalmi szövegbe olvadnak. Ám az író nem az 1982-es Mammuttemető módszerét követi. Ott olyan fikciót teremtett, hogy dokumentumot olvasunk, miként monográfusa (Szilágyi Zsófia) ezt a folyamatot pontosan leírja. Itt olyan dokumentumokat gyűjt össze, melyeket fikcionális szövegként olvasunk. Hogy ezt milyen eszközökkel éri el, arról később.

Egyelőre maradjunk a tényéknél és a tanúknál. A szerző többször elmondta, nem tud 56-os regényt írni. Nem érzett elég erőt hozzá. Naplószerűen ugyan leírta, ami akkor történt vele, végül úgy látta, legföljebb arról számolhat be, ami a forradalom után a kirajzott kétszázezer ember sorsa. A Pourtalés-kastély lakói azoknak a menekült magyar diákoknak a története, akik az emigránslétet Franciaországban, Strassbourg mellett kezdik.

Mögöttük a feldúlt haza, előttük a korlátlan, a céltalan szabadság, mely ugyanolyan riasztó, mint a szabadság hiánya. „Kezdtük megérteni, hogy nemcsak a rabságnak, a szabadságnak is van egy már-már elviselhetetlen véglete. Amikor annyit veszít vele az ember, hogy ami marad, az már nem is éri meg." Hiába nyílik ki a világ, de amit meglátnak, az elbizonytalanít és megfélemlít. Menekültből és üldözöttből hirtelen „piszkos idegen" (sale étranger) lesz. Még a napos oldalon is nyomor és magány. Úgy, ahogy ez a létélmény a zárlatban megfogalmazódik: „Egy japán filmben van egy pihenőhely, valahol ég és föld között. Ott kell eldöntenie mindenkinek, hogy melyik perc volt életében a legboldogabb. Mert odafent nem marad neki más, mint ez a pillanat. Hát igen. Azoknak, akik eltépték a gyökereiket, nincsen soha többé, sehol a világon egy ilyen napsugaras hely, egy ilyen legboldogabb pillanat." A kiszakadás és gyökértelenség két szöveghelyen is a szarvassá változott fiúk „kiáltozását" asszociálja: „A mi szájunk nem iszik pohárból. A baj csak az, hogy sehol se találtuk a forrásokat." Az egyik (dőlt betűs) novellabetétben a hős (itt a fia nézőpontjából látjuk a jelenetet) egy csavargóban hajdani társára, Stephanre ismer. A szarvassá vált fiúk példázatára Stephan csupán ennyit mond: „Egyszóval... felszarvazott minket ez a vadnyugat."

Ez a létszemlélet és közérzet természetesen mit sem érne az írói kifejezés Ferdinandyra valló módja, jellege nélkül. Az említett monologikus hang stílusa összetéveszthetetlen. Az ismétlődő elemek, motívumok sűrűsége miatt érzi az olvasó, mindent tud, mindent ismer már a létezés emigránsairól és clochard-jairól. Mégsem unja meg, miként azt a hangot, modort sem lehet megunni, mely Beckett, Pilinszky vagy Mándy hajótöröttéiről, megalázottairól és megszo- morítottairól beszél. Ferdinandy azt a modem poétikai elvet ismeri föl, hogy a dolgok nem egymás után történnek, következésképpen azt sem tudjuk, hogy egy történet hol kezdődik és hol ér véget. Ami van, legföljebb körülírható, de végső igazságokat aligha mondhatunk róla. Tudja, hogy a mégoly gazdag epikusi tehetség sem képes igazán visszaadni, ami történt. Nem is a közvetlen történésre figyel, hanem annak reflektálására a közérzetben. A történetmondás megszokott formáitól is ezért távolodik el. Mikrorealista és lírai. „Valóságeffektusai" pontosak, olykor tárgyias prózába illőek. Ugyanakkor lírai prózát teremt, s ezt a líraiságot nem föltétlenül az epikába szőtt lírai elemekben kell keresnünk. Miközben fölszámolja az epika klasszikus építőelemeit (nem ad szabályos történetet, szabályos környezet- és jellemrajzot, s többnyire az egymondatos jellemzések mestere, szakít a valahonnan induló és valahová tartó elbeszélés hagyományával), a valós elemeket a képzelet, sejtés felé billenti. Elbeszélői magatartását is a kettősség jellemzi. Szenzibilis alkat. Lírai részvét keveredik humorral, olykor csibészes iróniával. De sohasem érzelgős, hazátlansága, honvágya mélyebb rétegekben rakódott le. Hangja ezért tud távolságtartó is lenni. Nem értelmez, nem magyaráz, nem vádol, nem sajnáltatja magát. Megmutatja, milyen volt egy nemzedék, mielőtt a semmibe hullt. Látszólag eszközte- len, ámde szinte mondatról mondatra kiérlelt, „kicentizett" és megszenvedett beszédmód ez. A Pourtalés-kastély lakóinak nemcsak a gyarapodó 56-os irodalomban, hanem a kortárs magyar prózában is előkelő helye van. (noran, 2006)

100