Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 3. szám - Olasz Sándor: A regényírás nehézségei (Ferdinandy György: A Pourtalés-kastély lakói)
Olasz Sándor A regényírás nehézségei Ferdinandy György: A Pourtalés-kastély lakói A terebélyesedő Ferdinandy-irodalom visszatérő sopánkodása, hogy az 1988-tól Magyarországon újra megjelenő szerző „csak" novellista. Hiába érzékelhető, hogy a novellaciklusok többek a lazán egymás mellé helyezett novellák füzérénél, a regény csak nem akar megszületni. Egy izgalmas dialóguskötetben (Robinson úr töprengései. Ferdinandy Györggyel beszélget Kulcsár Katalin, 2004) ezt „az egész műfaji tökölődést", a regény utáni hajszát mind közönségesen hülyeségnek, álkérdésnek nevezi Ferdinandy, s a maga szempontjából igaza is van. Hiszen írói tehetsége vitathatatlanul az epika rövidebb lélegzetű műfajaiban tud kibontakozni. („A rövidpróza nekem valamiféle lényegretörő igyekezetét jelent a szétesett világ tükörcserepeinek egységbe foglalására. Erre tesz hajlamossá alkatom, erre szorítottak rá a körülményeim...") A Pourtalés-kastély lakói alcíme szerint „Dokumentum". Most tekintsünk el attól, hogy a műfaji megjelöléseket tartalmazó alcímek általában félrevezetők. Ferdinandy új könyvének alcíme is az természetesen. Mintha a szerző jó előre próbálná kifogni a szelet a vitorlából: ne menjetek be semmiféle műfaji zsákutcába, a könyv nem novellaciklus, de nem is regény. Jóllehet szép, novel- lisztikus szövegek is olvashatók benne (például arról, hogyan került A francia vőlegény kötet borítójára a fényképész árnyéka, vagy: milyen újra látni a magyar menekülteknek otthont adó kastélyt, pontosabban a kastély melletti barakktábort). Az is igaz, hogy az új mű - különösen a műfaj újabb fejleményeinek tükrében - a regényszerűség számtalan követelményének megfelel. A szerkezet sok kitérőre, „lazaságra" alkalmat ad, a kétféle szöveg ütköztetése, súrlódása (az 1956 novemberében kezdődő, hol vissza, de még inkább előre utaló, hol első, hol harmadik személyű elbeszélés egyfelől, a dőlt betűkkel szedett, többnyire korabeli írások másfelől) mindenképpen nagyobb epikai kompozíciót sejtet. Csakhogy Ferdinandy fragmentumokból építkezik, világunk tünékeny szerkezetének megragadásához, a redukcióhoz, a töredékességhez vonzódik. A fragmentum többnyire akkor jelenik meg, amikor a nehezen kimondhatót akarjuk megszólítani. Nem a mű részlete, mivel teljes és befejezett is lehet. Ferdinandy műveiben ily módon ugyanazok a műfajon kívüli, vagy éppen műfajok fölötti elvek érvényesülnek, amelyre Krúdytól Mándy Ivánig már igen sok példa akadt. Bodor Ádámhoz hasonlóan Ferdinandy is írhatná: „egy regény fejezetei". De vajon nem ugyanannak a regénynek a fejezetei íródnak minden Ferdinandy-könyvben? Hiszen témák, alakok, helyzetek, hangulatok ismétlődnek, s ugyanazt a hangot halljuk minden írásából. Ugyanazt - másképpen. Ez a hang az emigráns létben korunk modellhelyzetét érzékelteti. Nemcsak Franciaországban vagy Puerto Ricóban idegen az ember. Akkor is az, ha a Sashegyen marad. A „házőrzők" a „csavargóra" irigykednek, miközben a világvándor is ugyanazt az ürességet, becsapottságot tapasztalja. A magányos monologikus hang sorozatszerűséggel, egymás mellé rendelt variációkkal jár együtt, s az elbeszélés ritmusát nem a cselekmény szegmentumai, hanem a hol dermesztő, hol melankolikus élmény atmoszferikus hullámzásai adják. Ebben a motívumokat, foszlányokat, történet- és emlékdarabkákat rakosgató elbeszélésben aztán mégis összeáll valami rejtélyes egész: kis semmiségekből a legnagyobb. Furcsa módon ezekben a történetekben jobban megmarad a mögöttünk lévő század, mint a dokumentumokban. Noha ez a könyv is tele van referenciával: személyek, helyek azonosíthatók, valós történelmi eseményekre, figurákra történik utalás. A tények mégis szép99
