Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2. szám - Técsy Edit: Mind a ketten (Hernádi Mária: Egy találkozás története)
a másikban (Villamos) egy költőtárs jelenik meg ikerpárként. Mindkét esetben az áldozatra helyezi a hangsúlyt, amit a halott iker hoz párja életben maradásáért, s ezt aztán az életben maradó lelkiismeret-furdalás közepette hordozza egész életében, képtelen megbirkózni a cselekedet súlyával. Mindez szent áldozatként is felfogható, ezt bizonyítják a Hernádi Mária által is kiemelt részletek, az áldozatot hozó bekebelezése az életben maradó szimbolikus gesztusa, hogy továbbélését biztosítsa, saját részévé tegye. Mivel a tanulmány célja a motívumok leírása, ezért nem tematizálja, hogy ez az iker-motívum valójában három szinten is jelentkezik: a gyermekkori barátnővel, a költőtárssal és az Istennel kapcsolatban, s az iker alakja valójában minden esetben teremtett. (Különösen szembetűnő ez az Ekhnáton-versekben, ahol az Istent eleve a versbéli Én alkotja meg.) Épp ezért talán felesleges itt a Radnóti által megírt lelkifurdalásról beszélni. Termékenyebb szempont talán, ha ezt is a találkozás szempontjából értelmezzük, és nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy az áldozatot hozó iker minden esetben szimbolikus figura, mindhárom esetben a cél az, hogy az Én részévé tegye a barátnő életét, elveit; a költészetet, és személyessé a hitet. A tanulmány, miközben végigköveti, hogy váltja fel a tapasztalást a viszony, hogyan válik az Az Te-vé, négy állomást vázol fel: Az első a megszólítás aktusa (Kőrisfa), a második az egymást teremtő lét-dialógus (Lélegzet), a harmadik az egybenövés (Diófa), végül az Én-1 körülvevő, egész világot kitöltő Te élménye (A látvány). Az idézett versek - mint Nemes Nagy Ágnes versei közül sok - fákkal való találkozások állomásainak tekinthetők, s a fák mint a határokon lakó, azon átnyúló lények különösen fontosak ebben a lírában. így a tanulmány fő részét indokoltan az Éjszakai tölgyfa című vers értelmezése alkotja, mint olyan szöveg, melyben végigkísérhető a találkozás összes fázisa, mivel témája maga a találkozás. Hernádi Mária az értelmezés kulcskérdésének tekinti annak megfejtését, ki/mi is valójában az éjszakai tölgyfa, noha ő maga is belátja, hogy erre egzakt válasz semmiképpen nem adható. Öt lehetséges esetet vázol fel: elsőként egy Nemes Nagy Ágnes-interjúra támaszkodó feleletet ad: a tölgyfa a természetet jelképezi, akivel egy járókelő mint egy mesében találkozik; második lehetőségként interperszonális értelmezést javasol, a tölgyfát egy elfeledett vagy halott ismerősnek feleltetve meg - bár a szövegből ezek az értelmezések alátámaszthatóak, mégis szűkítésnek nevezném Schein Gábor, Juhász Anikó vagy Tandori Dezső értelmezéseihez képest. Igaz, ezek az interpretációk - ahogyan Hernádi Mária mindig precíz hivatkozásai is feltüntetik - tanítványok ötletei, és egy szakdolgozat alapján születtek, inkább bevezetésül szolgálnak az ezt követő három értelmezési szinthez: a szakrális, a nyelvi és a képmásként való értelmezéshez. Ez a három értelmezés nehezen választható el egymástól, a tanulmány is hangsúlyozza az ezek közötti átfedéseket, folyamatos kapcsolódásokat. Különösen érdekes a szakrális szinten belül a vers krisztológiai értelmezése, ami magát Jézust, a keresztény vallás Megváltóját látja a tölgy alakjában: a járókelő és a fa találkozásában pedig Jézus földi működésének modelljét. Vitathatónak tartom azonban a tanulmányban többször is visz- szatérő gondolatot, miszerint a találkozás után a járókelőben űr marad, a Te hiánya. Szorosan kapcsolódik mindehhez a nyelvi értelmezés síkja, amely összefoglalja, majd remekül bővíti a verset ebből a szempontból vizsgáló tanulmányokat. Az Éjszakai tölgyfát Rainer Maria Rilke Szibilla című versével hasonlítja össze Hernádi Mária, melyet nemcsak az indokol, hogy ezt a költeményt is Nemes Nagy Ágnes fordította, hanem motivikus összefüggések sokasága. Hernádi Mária a német nyelvű szöveget veti össze a magyar nyelvű fordítással, végigkövetve, hogyan vonja saját költői világába Nemes Nagy Ágnes a Rilke-verset, felerősítve a vers szimbolikus jelentésvilágát, s közben értelmezve a költő médiumszerepét, a Szó önálló életét, transzcendens valóját. Az Éjszakai tölgyfa valóban tekinthető a Szibilla párversének, a Rilke költemény Nemes Nagy Ágnes-i variációjának. Rilke és Nemes Nagy közötti kapcsolatot máshol is említ a tanulmány, ezek a felvetések nem újak, de mégsem állítható, hogy részletesen tárgyalt kérdésekről lenne szó. Kimerített témának tűnik objektív líráról értekezni egyik és másik költő esetében is, mégsem lenne hiábavaló a kétféle tárgyias költészetet hasonlítani össze, hiszen Hernádi Mária a két vers kapcsán épp arra mutat rá, hogy a közvetítőlétről, a szférák átjárhatóságáról, a dialógusok mikéntjéről, az ehhez szükséges aktivitásról a két szerző álláspontja nem teljesen egyezik meg. Hernádi Mária az Éjszakai tölgyfát Orpheus történetének parafrázisaként is olvashatónak véli, Ovidius Metamorphoses-ét idézve, ahol a mitikus dalnok a növényeket is mozgásra készteti a dalával. Itt talán ismét érdemes lenne továbbvinni a gondolatmenetet, hisz Hernádi Mária azt állítja, ez „a művészettel, a művészi alkotással való találkozás". Ha meggondoljuk, hogy közvetlenül ezután a tölgyfa halott ismerősként való értelmezése következik, majd ezt követi a szakrális és nyelvi szint, amelynek központi helyén a 108
