Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2. szám - Técsy Edit: Mind a ketten (Hernádi Mária: Egy találkozás története)
Rilkével való összevetés áll, akkor egyetlen lépés már csak mindezek összekapcsolása, és az értelmezés költészetelméleti, majd ontológiai síkra való érkezése. S akkor máris érdemesnek tűnik több időt szánni a Hernádi Mária által általános igazságként elfogadott buberi mondatra: „Tiszta jelenlétben nem lehet élni, felemésztené az embert". A szétválás szükségessége adja az alapgondolatát a következő résznek, mely szerint a Te megjelenése már veszélyezteti az En-t, tőle függetlenül, akaratán kívül tölti ki az Én-t pl. az Azelőtt című versben. Nem túl szerencsés a pszichológiai szempont beemelése ebbe a fejezetbe, hiszen nem tágítja az értelmezések terét, idegen testként van jelen a tanulmány egészében, hiszen sehol máshol nem kapott szerepet, és talán gyümölcsözőbb lenne itt is akár a szakrális értelmezés továbbvitele. Valószínűleg maga a szerző is érzi ezt, hiszen ő is „kitérőnek" nevezi. Ugyanakkor kiválóan szemlélteti: a találkozás fázisai az életműben nem időrendben követik egymást, az itt idézett versek többsége korai, noha a találkozástörténetnek a végpontjához közelítenek. Ez látszik a Sebzettség és megnyílás című alfejezetben is: „A Te általi megsebződés legjellegzetesebb verse A hindu énekekből. Ennek első részében (A remete) valósággá válik az az esemény, ami a Madár című versben még csak baljós sejtelem volt: a belegyökerezett Te kiszakad az En-ből". (Kiemelés: T. E.) A kötetben a versek fordított sorrendben szerepelnek, tehát a linearitás nem játszik szerepet az értelmezések során. A találkozás végén a résztvevők kilépnek a jelenlétből, megszűnik a Te-mivoltuk, viszont nem múlik el mindez nyomtalanul, a viszony emlékével élnek tovább. Bár Hernádi Mária az Éjszakai tölgyfa értelmezésekor is azt állítja, a járókelőben keletkezik egy gödör, a Te hiánya, az itt idézett versek meggyőzőbb például szolgálnak, sokkal inkább tartalmazzák az emlékezés gesztusát, a transzcendenciától való érintettség nyomait. Itt a tanulmány lassan visszakanyarodik saját kezdetéhez, mintegy leképezve azt a ciklikusságot, amit a találkozástörténetben felvázolt. A jég című vers felidézi a legelső fejezet takarómotívumának értelmezését, ott Hernádi Mária a hírnök-lét bizonyítékát látja a dér-, hó-, zúzmara-motívumban, itt a jég megjelenését a beszélő tárggyá szilárdulásaként értelmezi, de továbbra is magában hordozza a Te-vé válás, a viszony lehetőségét, de addig is ennek a viszonynak az emlékét hordozza. A tanulmány befejezése korántsem tekinthető lezárásnak, amellett, hogy áttekinti a dolgozat fő vonalát, további utakat nyit meg, hangsúlyozva: „írásom témája valójában nem egy találkozásnak a története, hanem a találkozás egyik története". S valóban igaz, „nemcsak a versbeli találkozástörténet nyit új játékteret a szövegek közt, hanem a róla való gondolkodás is", hiszen a befejezésben idézett gadameri gondolat párhuzamba állítható ugyan a buberi elgondolással, de nem fedik egymást. Eddig a dolgozat Emmanuel Lévinast idézve a Rész-re való figyelést egyértelműen a tapasztaláshoz, megfigyeléshez, az En-Az kapcsolathoz rendelte („Ha a szemlélő egy orrot lát, egy homlokot, ha valakinek az állát látja vagy a szemeit, s mindezeket le is tudja írni, akkor úgy fordul a másik ember felé, mintha tárgy felé fordulna", 57.), s Buber esszéjét is ekképp idézte és értelmezte („A fa azon eleven egész és egység mivolta, amely a csak kutató ember mégoly éles pillantása elől elzárkózik, s a Te-t mondó ember előtt megnyílik, akkor van jelen, amikor ő, a Te-t mondó jelen van, ő adja a fának a lehetőséget, hogy megnyilatkoztassa ezen egész és egység mivoltát", 36.). Mindebből nemhogy nem következik Gadamert követve az, hogy a Részek megértése közelebb visz az Egészhez, az Egész megértése a Részekhez, hanem egyenesen ellentmondásba keveredik itt az írás. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Rész-Egész váltakozása nem feleltethető meg az Az-Te váltakozásának, de a tanulmány arról eddig nem beszélt, hogy az Az megismerése közelebb vinne a Te egészével való találkozáshoz. A tanulmány összességében példaértékűen jár körül egy problémakört a Nemes Nagy Ágnes egész életművét átfogva, remekül építve be az ebben a témakörben megjelent irodalmat, s az olvasás során felmerülő kérdések sem hiányosságként jelentkeznek, inkább további dialógusra ösztönző erőként. (Hernádi Mária: Egy találkozás története. Ontológiai dialogicitás Nemes Nagy Agnes költészetében. Szeged, 2005. SZTE. Fiatal filológusok füzetei.) Técsy Edit 109
