Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2. szám - Orcsik Roland: Amikor a szimbólumoknak nyoma vész (Hász Róbert: A künde)
Hász regényének posztmodern sajátosságait, esetleges szövegelőzményeit. Viszont ezzel csak elfednénk azt a gondolatot, ami áthatja a regény egészét: Hász művét a barokk regényekhez hasonlóan minden burjánzás ellenére a rend sejtése és vágya, nem pedig a kontrollálhatatlan széttartás jellemzi. A három nézőpontból megírt történetben vannak azonos pontok, s persze teljesen másként elmondottak is. Mondhatni, hogy Hász művének történelembölcseletére az Esterházy által is „eltulajdonított" Danilo Kis-i elv érvényes: „A történelmet a győztesek írják. A mondákat a nép költi. Az írók képzelegnek. Bizonyos csak a halál." (Brasnyó István fordításában: Dicsőség a hazáért halni). Hásznál ez így hangzik: „Igazság? Balivemes! Keve-ur, elárulok neked valamit: nem létezik tőlünk független igazság. Az igazság mindig a kardot tartó kézben van." (279.) Ezt a történelemszemléletet jól példázza a hivatalosan íródó krónika, amely a hatalmával visszaélő Virgil apát nézetét tükrözi (eszerint Pannóniái Stephanus mártírhalált halt). A történelem kapcsán a viszonylagosság mellett fontos még kiemelnünk az ismétlés és az analógia elvét. A megyerek fejedelmét, Kurszánt a bajorok csellel megölik (az erre utaló krónikafeljegyzés a regény mottója is), ám fiát, Csabát, a kündét életben tartják. Hasonló eset történik meg akkor, amikor csellel leöldösik Tar bizalmasait, főembereit, s Stephanusnak köszönhetően egyedül Kolpány, Zelind-ur gyermeke éli túl az öldöklést. Az a Kolpány, aki később véres hatalmi harcot vív István királlyal, és bukásával törlődik a pogány hitvilág a magyar kultúrából: a kereszténység végképp átveszi a hatalmat. Stephanusnak a gyilkolással kapcsolatban van is egy álma, ahol ismét egy bibliai történet alapján, a Heródes gyermekirtó éjszakájának mintájára értelmeződik az egész. Vagyis az analógiák azt bizonyítják, hogy a történelem folyton önmagába botlik. Ebben az esetben a gyilkosság ismétlődik vég nélkül, s mindig marad valaki, aki az egészet megbosszulná. Mindebből kitetszik, hogy a hatalmi harcok játékaként megmutatkozó ismétlés elve forgatja a történelem kerekét. S bár nem tudhatjuk pontosan, milyenek voltak az akkori viszonyok, a regény idézetéül választott mottó egyet elárul: a cselt, s ezzel a hatalmi játék és a gyilkosság (örök) megismétlését. A regény olvasmányosságát sok minden elősegíti. Az illusztratív tipográfia mellett a nyelv helyenkénti archaizációja is az olvasó ráhangolódását biztosítja. Bombitz Attila számára ez a regény egyik gyengéje: „[...] éppen az oralitás kultúrájának elbeszélésbeli megmutatása, valamint a regénynyelv minimális, olykor igen zavaró archaizálása az oka annak, hogy didaktikussá, erőtlenné válik a különben eposzi teljességre törekvő regénycselekmény.", majd hozzáfűzi: „Nem ártott volna feszesebb regényszerkezetet létrehozni." (Bombitz: i. m.). Bombitz megjegyzéséből nem derül ki, mitől lesz az archaizáló nyelv zavaró, s hogyan következik ebből az, hogy a regény didaktikussá, a szerkezet pedig szétcsúszóvá lesz. A helyenkénti archaizáló nyelv csak abban az esetben válik didaktikussá, amennyiben a regényben a kortárs magyar prózatechnikák egyik áramlatának megfelelően a nyelviséget tesszük központi kategóriává. Hásznál a nyelv nem a világ wittgensteini határait jelzi, nem is kell elvárni tőle a nyelvi játékokból fakadó irónia felfokozását. Ez persze nem azt jelenti, hogy a nyelv kérdése érdektelen A kündében, hiszen Stephanus esetében jól példázza a két világ határán való bukdácsolást. S azáltal, hogy Stephanus olykor visszaemlékezik bizonyos szavakra, egy egész elfeledett világ idéződik meg. Ám ez a világ nem tud immár teljességében kibontakozni, csak fragmentumaiban. Ami jelzi, hogy a nyelven túl gyökerezik a kultúra, általa pedig az egyén eredete, vagyis olyan dimenziókban, amiről csak a mítosz nyelvén lehetne szólni. Ugyanakkor a regény egyik tanulsága éppen az, hogy a mítoszok nyelve elveszett, ezért számunkra csak néhány fragmentum maradt meg eredetünket illetően. Stephanus mindaddig elfojtja magában ezt a nyelvet, amíg a mítoszok földjére nem lép, ám ott sem találja meg az elfeledett otthont. A regény címe nem véletlenül a kündére fókuszál, hiszen az ősi, kettős fejedelemség esetében a künde tartja fenn a kapcsolatot „Öregistennel", vagyis minden lény eredetével. így a regény címe a világ teljességének felbomlását érzékelteti, illetve az elfeledett, elfojtott eredet - amit a künde rózsája jelképez - keresésére buzdít. Amikor az olvasó a künde kilétét firtatja, ezzel párhuzamosan a saját eredetére is rákérdezett. Akkor is, ha az eredet igazsága mese csupán (ami összecseng Derrida Platón mítosz99
