Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2. szám - Szekér Endre: Márai és Kassa
Márai írói pályája korán kezdődött, versekkel, karcolatokkal, regényekkel, utazásokkal Európában, tanulmányokkal Németországban, maradandó élményekkel Párizsban. S kialakul a későbbi író konok kívülállása, rendhagyó írói alkata, gőgös polgári szabad- elvűsége, Kosztolányi és a francia példák nyomán kialakult irodalomfelfogása. Igen, az ember „egyedüli példány" - (mint Kosztolányi írta) -, erkölcsös, idegen, magányos, független lélek. így vall munkáiban sokszor Kassáról és Párizsról. Mindkettőre gondol egyszerre, a kassai és a párizsi dómra. A Négy évszak című kötetében szeretettel idézi a távoli Kárpátokat, a felvidéki embert, s még Kazinczyt is azért szereti jobban, mert „hazai" volt, felvidéki, kassai. És tudta, hogy „ebből a svádából virult ki a tünemény, melyet ma e néven ismerünk: magyar irodalom." És ugyanakkor a történelem, Trianon átformálja a szülőföld, a szülőváros képét. Idegen lett. Ez a rettenetes érzés mindig eszébe jut: - „valami folyton kiabál bennem, ha Kassára gondolok". Életének egy nagy darabját, a lelke mélyén őrzött ezernyi emléket vették el tőle. Márai felkiált: „Adjátok vissza, mert az enyém, mert nem lehet lemondani róla." Mert hol van a régi szülői ház? Hová lettek a családi sírok? Hová lett a kassai dóm? Adjátok vissza a gyermekkori emlékeket! S így folytatja: „ott akarok meghalni, ahol a Város kezdődik, ahol a halottaim feküsznek a dombok gödreiben, ahol emlékeim pihennek a szobákban." Ez az emberi táj Máraié, kitörölhetetlenül benne él, hiába múlnak el évek és évtizedek, nem homályosuknak el, nem tudja elfelejteni. Ehhez a fájdalmas önvallomáshoz - egy érdekes megállapítást tesz, mint igazi kassai ember és író. A „vidéket" könnyelműen lebecsülő álfővárosi embereknek nekiszegezi a maga igazi értékeket becsülő véleményét: „Kassán, háromszáz év előtt, mikor a körúti kávéház helyén még pákászok jártak az ingoványbán, már szalonban ültek az emberek, s irodalomról beszéltek." A pesti felületes álműveltséggel szembeállítja a lebecsült, „vidéki", kassai polgári szellemi világot. Számos Márai-kötetben ott rejtezik kimondva vagy kimondatlanul - az ő Kassa-sze- retete, szülőföld iránti vonzódása. A Vasárnapi Krónika című kötetében fájdalmasan gondol vissza Kosztolányi már haldokolva mondott szavaira: „Egy kissé mind Trianonba halunk bele." Márai hozzáteszi, hogy a szellemi Trianonba már száz éve Kazinczy, Kölcsey, Berzsenyi is belehalt. Majd odább e kötetben Jákob polgár anyja címmel ír 1939 júniusában. Pünkösdkor Kassán jár, előbb az élőket keresi fel, később a holtakat a temetőben. Eltűnődik a múltat őrző régi sírköveken, ahol észre lehet venni: apáról fiúra szállt a polgári mesterség hagyománya. Magyar Buddenbrookok ők. Az író a temetőben nézi a sírhantokat, kérdéseire nem kap választ, hallgatnak, „mint a város tornyai, némán s mégis kifejezve jelenvalóságukkal az időszerűnél erősebb akaratot, hogy megmaradni több, mint feladatszerűbb vállalkozás, mint szerezni és hódítani." Közben a történelem szörnyű napjai következnek, nem tudja elzárni magát tőlük, újra és újra előlépnek, visszaszorítanak minden más érzést és gondolatot: Hitler hódít, Strassbourgot kiürítik, „néma város lett", mint megállapítja. Mindenütt a háború hírei, a hadszínterek tudósításai, a kiszolgáltatott emberek menekülése, az országhatárok semmibe vevése stb. Mit tehet ilyenkor az író? „Nincs más fegyverem és hatalmam az idővel, a világgal szemben, csak az írás. Országokat szabdalnak szét és férceinek össze, nemzedékeket fognak rabszolgamunkára a koreszme piramisainak építéséhez, meggyalázzák a megegyezéseket, felrobbantják a hidakat, melyek embertől emberhez vezettek..." - vallotta Márai. Igen, nem tud mást csak írni: a kassai dómról, egy vasárnapot tölt Kassán - huszonöt év után —, felkeresi régi kassai házukat. Máskor is a Felvidékről ír, szülőföldjéről, írótársáról, Komáromi Jánosról. Még a Szindbád hazamegy című regényében is - Krúdy Gyula alakjába bújva - felvillan a Hemád partja, Rákóczi városa, a kassai havasok. És Szindbádnak (Márainak) eszébe jut a kassai Lőcsei ház, a Kassán evett jófajta sódar íze. A kassai Schalkház, a debreceni Bika és más kedves éttermek, jó evések emlékét őrizve rájön: haza 78
