Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2. szám - Az áthelyeződések koreográfiája (Hász Róberttel beszélget Virág Zoltán)

írásmódomra. Annál inkább, mivel ők maguk is „stíluskópiák", utánzatai valaminek. Mégpedig a filmek, rajzfilmek és a képregények világának. Ennyiben akár igazad lehet. Mert a képregények valóban meghatározó szereplői voltak gyerek- és kamaszkorom­nak. Minthogy magad (tudomásom szerint) kutatója voltál/vagy a néhai Jugoszlávia képregény kultúrájának is, tudhatod, hogy azok a régi strippek a világ - és a történelem - igen tág spektrumáról szóltak. A minőségesebbek, mint például az újvidéki Forum által rendszeresen megjelentetett Asfen'x-sorozatok, valóságos műalkotások, remek, már-már zseniális nyelvezettel! De a többséget persze a szerb(horvát) nyelvű, fekete-fehér, nem kifejezetten minőségi papíron, ám óriási példányszámban piacra dobott angolszász kul­túrkörből eredő, vagy azoknak hagyományára épülő strippek képviselték. Most olyan kulcs-címeket mondok, amiket rajtunk, volt jugókon kívül nemigen ért senki: Zagor, Komandant Mark, Tex Viler, Alan Ford, Veliki Blek - bizony így, a szerb nyelv fonetikus átírá­sában! így az igazi. Ezek a képregények kétségkívül hatottak rám. Egyrészt a belém ivódott vizualitásukkal, képszerűségükkel arra késztetnek, hogy minél plasztikusabban, életszerűbben, kifejezőb­ben jelenitsem meg az olvasó számára a prózába zárt látványt. Hogy a történet egyes jelenetei, mint egy eseménydús rajz vagy festmény, megelevenedjenek a mondatokban. Másrészt megtanultam nem félni a fantáziától. Sem a fantasztikumtól. Mindig jóleső érzés­sel tölt el az a tudat, hogy a tér és az idő egész spektruma a rendelkezésemre áll, amikor leülök írni. Számomra úgy kerek a próza, s benne a történet, ha a klasszikus értelemben vett mesei elemek is akadálytalanul föl-fölbukkanhatnak benne. Ez persze egyéni, alkati kérdés, hogy ki mihez vonzódik, de nyilván - ha már így előhoztad - a képregények fantáziadús, színes és határtalan világának is köszönhető, hogy írás közben oly (mások számára nem mindig természetes) magától értetőséggel nyúlok a fantasztikumhoz, aho­gyan a sótartóhoz ebéd közben. Mindettől függetlenül: a múltkor Orcsik Roland barátom és földim megajándékozott néhány régi jugoszláv képregénnyel, ám azon túl, hogy feléb­redtek bennem az elfeledett, édeskés gyerekkori emlékek, élvezetet már nem okoztak. Az évek során mintha elvesztették volna varázserejüket. A ciklikus ismétlődésre, szimmetriák, aszimmetriák, tükröződések elvére épülő időfelfogás, az okozati kapcsolatokat és a kronológiát felbontó, a kalkulálhatatlanságot sejtető történelemszem­lélet nyomán regényeidben újraértelmeződnek a próféta, a bölcs, a remete, a hírhozó, a hadvezér, a táltos, a fejedelem, a nemzetségfő stb. kategóriái, miközben az exegézis, a palimpszesztikusság, a krónikaírás, a kódexmásolás technikái humorosan ellentmondásos fénytörésben jelennek meg. Mivel magyarázod, hogy ezt az alkotói szórakoz(tat)ásformát francia, német nyelvterületeken a legnagyobb elismeréssel fogadták és fogadják, könyveid külföldön nagyon sikeresek, itthon azonban szerényebb, halkabb a méltatás. Utolsó mondatodra felelhetném gonoszkodva, hogy inkább így legyen, mint fordítva... De komolyan: azt hiszem, ez az a kérdés, amire végképp nem nekem kellene válaszol­nom. Lehet, hogy a választ nem is a regényeimben kell keresni. Tény, hogy a Végvár Párizsban két kiadást ért meg, nemzetközi díjra jelölték. Németországban több mint egy tucat kifejezetten elismerő kritika született róla, a legnagyobb napilapoktól kezdve a német közrádióig foglalkoztak vele. És amint hallom, a fogyással sincs gond. A történetek útja kiismerhetetlen. Azért hadd jegyezzek meg valamit halkan, remélve, hogy senkit sem sértek meg vele: néha az az érzésem, hogy a magyarországi „hivatásos" olvasóközeg még mindig meglepődik, ha olyan szöveggel találkozik, amely nem kifejezetten neki íródott, nem ad mindenáron alkalmat a közös, kritikus-író összekacsintó játékra, hovatovább a gondolatait érthető, emészthető mondatokban igyekszik közreadni. Ha meg még törté­nettel is operál, végképp gyanússá válik. A politikai és gazdasági életben (némi jóindu­lattal szólva) már megtörtént a rendszerváltozás, de úgy tűnik, az olvasáskultúrában még 35

Next

/
Oldalképek
Tartalom