Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2. szám - Az áthelyeződések koreográfiája (Hász Róberttel beszélget Virág Zoltán)
nem, legalábbis nem teljesen. A rendszerváltozást megelőző, de még az 1990-es éveket is meghatározó metaforizált, szándékosan ködösítő, az irodalomelméletek és tudósok nyelvére kódolt prózanyelv nagyon sokáig árnyként vetült a magyarországi (szakmai) befogadáskultúrára. Sarkítva és némi túlzással élve: egyes szaktekintélyek elvárásaihoz való igazodás föltétele volt a kánonba történő bekerülésnek. Ezzel ellentétben a nyugaton működő tudományos berkek ráhatása a Nyugaton élő és születő irodalmakra, meglátásom szerint, soha nem volt ilyen meghatározó. Különösen Párizsban tapasztaltam, hogy az olvasók, sőt kritikusok körében mintha valamiféle egészséges ellenállás élne az irodalomtudományos előítéletekkel, dogmákkal szemben. Talán a mi kritikusainknak is meg kellene tanulniuk ismét „olvasókként" is közelíteni a regényekhez, nem csupán tudósokként. A helyzet azért itt sem reménytelen, szerkesztőként állítom, hogy a tudomány ajtaján most kopogtató fiatal, irodalmat értő nemzedék már szélesebb olvasóhorizonttal érkezik. Erezhető ugyan, hogy a minoritárius beszédmódtól, a kisebbségi individuum nyomatékosított jelenlététől, tömény önvizsgálatától, sorsértelmezésétől egyre távolabb kerülnek a szövegek, A szalmakutyák szigete (Szabadka, 1995), a Diogenész kertje (Szeged, 1997) és a Végvár (Szeged, 2001) után A künde (Budapest, 2006) bizonyos szempontból mégis életben tartja, invenciózusan továbbépíti a határhelyzetű létezés metaforikáját. A származás kérdésének és a küldött pozíciójának mitikus összefonódása keserű következtetésekben ölt alakot. Hadd idézzem az egyik legfontosabbat: „az embernek, ha kitépik szülőföldjéből, előbb-utóbb elhalnak gyökerei". Az igazság tényleg „mindig a kardot tartó kézben van"? Ami a kérdés utolsó mondatát illeti, a válaszom: igen. Ám ezért vagyunk mi, mesemondók, igricek, költők és írók a világon, hogy az „igazságokon" túl elmondjuk az embereknek a történeteket is. Hogy a kardokat tartó kezek ne érezhessék úgy, hogy a saját igazságaikon túl nincs más realitás. Mert van: a mese. A mese teremtette a világot, az eredetmítoszaink révén váltunk emberré, más választásunk nem lévén - hiszen, mint tudjuk, a végső igazságot elzárták előlünk - „megkonstruáltuk" történetünket a kozmoszban. S azóta folyamatosan újrameséljük saját földi történeteinket, nyelveken, időkön, kultúrákon át. Ami biztos, hogy az elkövetkező regényemben a „kisebbségi individuum nyomatékosított jelenléte", amiképpen fogalmaztad, nem kap szerepet. Legalábbis nem hangsúlyosat. Most valami mást próbálnék ki, valami univerzálisabbat. Legalábbis én így szeretném, de hát, mint tudjuk, a történet írja önmagát. Ismersz annyira, hogy tudd rólam, nemigen kapcsolódom semmilyen irodalmi szekértáborhoz, leszámítva a már említett sympós eltévelyedésemet, többnyire magányosan művelem a műfajomat. Ebből kifolyólag - nem kell hozzá nagy pszichológiai képzettség, hogy rájöjjünk - a főhőseim is többnyire magányosak. Hogy a főhőseim olykor magukra öltik emellett a „küldött pozícióját" is, az már ebből a kóros, társaságon kívüli determinációból következik... Nem ők tehetnek róla. Ami a gyökértelenséget illeti: az idézet irodalmi műből való. Amúgy, a magánéletben nem igazán tudom értelmezni a metaforát. Mit is jelent a „gyökér"? Leginkább szellemi vakságot, rögzítettséget, a rálátásra való képesség vagy lehetőség hiányát. Attól tartok, gyökereimet már azelőtt elveszítettem, hogy átköltöztem volna Magyarországra. Jómagam ezt nem tragédiaként élem meg, és keserűséget sem ébreszt bennem. Próbálkoztál-e régebben műfordítással, esetleg a jövőben van-e ilyen terved? Novellásköteted vagy újabb regényed várható? Régebben próbálkoztam műfordítással, de inkább nem dicsekednék vele. Ezt a műfajt nem nekem találták ki. Az a baj, hogy nem tudok ellenállni a kísértésnek, ami fordítás közben adódik, és félő, hogy nem ugyanazt ültetném át magyar nyelvre, amit kellene... Volt rá példa, hogy fordítottam egy szerb esszét, és egész idő alatt a formával küzdöttem, mert ugyanazt a gondolatot én egészen más mondatszerkezettel, bekezdésbeosztással 36
