Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 12. szám - Berlász Melinda: „Csak lélekben és gondolatban” (Veress Sándor Kodály-köszöntői az emigrációból)
Veress Sándor négy Kodály-köszöntője az emigrációból (1952-1962) 1. A 70. születésnap tiszteletére -1952. december (szerk.) MÁSODSZORI JUBILEUMI ÍRÁS KODÁLY ZOLTÁNHOZ (Varietas nunc non delectat) „Mély gyökerű művészet csak akkor keletkezhetik, ha milliók éreznek és gondolkodnak egyformán, s ezt egyeseknek sikerül kifejezni. A magára hagyott művész olyan, mint a vezér sereg nélkül, vagy a pap hívek nélkül. Legjava erejét nem fejtheti ki." „Ha a művész nem érzi maga mögött saját nemzetét, könnyen lankad az ereje, mint Antheusé. 1940-ben, olyan időben írta Kodály Zoltán ezeket a sorokat, amikor a magyar szellemi életet első ízben borzongatta meg az emigráció - külső vagy belső emigráció - kényszerűségének gondolata. Bartók ekkor már rálépett a kivándorlás göröngyös útjára, hogy arról soha többé ne térjen vissza. És ezeket a sorokat mintha önvallomásos feleletnek szánta volna arra a már korábban felvetődött kérdésre, miért maradt otthon, holott az emigrációra éppúgy megvolt a lehetősége, mint Bartóknak. Mint minden mély gondolatnak, ennek aktualitása sem vesztett az erejéből az évek múlásával. 1947 és 49 között a magyarságra rázúdult második égszakadással a magyar szellemi élet minden becsületesen gondolkodó képviselőjének központi kérdésévé lett: maradni és próbálni otthon menteni a még menthetőt, avagy menni, és megkísérelni papnak lenni idegenben, hívek nélkül. Hogy ki maradt és ki ment - amíg még lehetett -, abban természetesen külső és egyéni körülmények súlyosan estek latba. Sokan, kik menni akartak, csupán az időpontban számították el magukat. Azok pedig, akik politikai vonalon közvetlenül voltak fenyegetve, a kérdés vagylagos formája fel sem vetődhetett. Kodály egész múltja, sajátos központi helyzete a magyar szellemi életben, amely abból a tényből eredt, hogy működési köre és hatóereje messze a szakzenészen túl sugárzott ki a magyar kultúra európai teljességében, 1940-ben írt sorait aktuális és egyben tragikus feleletként érzik a ma oly sokszor és sokaktól feltett kérdésre: miért nem választotta Kodály az emigrációt az otthonmaradás helyett? De a felelet erre - Kodály saját válasza - épp azért oly tragikus, mert az egyén élete szempontjából tekintve minden, csak nem a kérdés megoldása. Papnak lenni egyre fogyó hívek és követők nélkül, művésznek lenni a hazai földön idegenben, nemzet, sőt nép nélkül maga mögött: tragikus sors a Kossuth-díjak és születésnapi ajándékos ünneplések papírkulisszás, hazug világában. Az emberi szenvedés szavakban kifejezhetetlen fokát produkáló korunkban a magyarságot ért sorstragédiák 1914-gyel kezdődő és a jelenben minden nappal folytatódó végtelen láncolata különleges helyet foglalnak el, mert nemzeti létünk egy olyan történelmi pillanatában szakadtak ránk, amely a csapás súlyosságát és jövőnkre való kihatását sokszorosan felfokozza, sőt esetleg végzetessé teheti. A magyar művelődés a két világháború közti időszakban, minden politikai, gazdasági és szociális ferdeségek, bajok és megoldatlanságok ellenére, olyan szerencsés konstellációban volt, amely csak igen ritkán adódik egy nemzet életében. Minden kulturális és gazdasági előfeltétel adva volt egy európai magyar életforma végleges kialakításához és ehhez ugyanakkor készen állt, az élet minden területén, egy megfelelő, európai és magyar tájékozottságú, rendkívül magas színvonalú vezetőgárda, amely mindjobban támaszkodhatott egy pozitív irányban fejlődő közösségre. Másfelől viszont Európa délkeleti központjának ütközőszférájában ez volt az utolsó pillanat, ami’ Kodály Zoltán: Magyarság a zenében. 1940. 91
