Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 12. szám - Berlász Melinda: „Csak lélekben és gondolatban” (Veress Sándor Kodály-köszöntői az emigrációból)
kor politikai helyzetünket a még megmaradt területen konszolidálhattuk volna. 1944. március 19-e, azután pedig 1947 halomra döntött és megsemmisített minden reményt, miután a fenyegető sötétség első árnyéka már azon a falevélhullásos őszi napon megborzongatta a nemzetet, mikor Teleki Pál ravatala előtt megrendültén álltunk. Kodály Zoltán fentebb idézett remek tanulmányát még ezekkel a szavakkal zárhatta 1940-ben: „Egyik kezünket még a nogáj-tatár, a votják, a cseremisz fogja, másikat Bach és Palestrina. Össze tudjuk-e fogni e távoli világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide oda hányódó komp lenni, hanem híd s talán mindkettővel összefüggő szárazföld? Feladatnak elég volna újabb ezer évre." Ma ebből bizony Magyarországon csak a nogáj-tatár maradt kézszorítónak, annak is legrosz- szabb fajtája, a steppe-barbarizmus. Ilyen görög sorstragédiás események idején az egyén élete nem sokat számít, és az egyén legtöbbször nem is ura többé saját helyzetének. A két nagy, temperamentumban oly ellentétes, és épp ezért a külső eseményekre is divergálóan válaszolt kortárs, Bartók és Kodály valóságos szimbólumai annak, hogy a művész számára ilyen korban, ha egy ilyen sorstragédiáknak kitett közösséghez tartozik, tulajdonképpen nincs megoldás. Bartók emigrációja sem egyéni, sem művészi szempontból épp úgy nem volt végső fokon megoldás, mint ahogy Kodály mai itthonmaradása is, sem emberi, még kevésbé művészi oldaláról nézve, nem nevezhető annak. A szabad világban szétszóródott magyarság sokkal csendesebben, mint a mai hivatalos Magyarország, de annál igazabb és mélyebb hagyományhűséggel emlékezett meg 1952. december 16-án Kodály Zoltán hetvenedik születésnapjáról. Emlékezetünkben van még a 10 évvel előtti 60 éves forduló ünnepsége, amelyen egy egész ország, Soprontól, Szombathelytől, Kolozsvárig és Marosvásárhelyig, Rimaszombattól Újvidékig ünnepelhette nagy fiát. És ha felnyitjuk azt az emlékkönyvet, amely akkor a Magyar Néprajzi Társaság kiadásában, Gunda Béla kolozsvári egyetemi tanár kitűnő szerkesztésében és az akkori kiváló kultuszminiszterünk, Szinyei Merse Jenő (az első magyar kultuszminiszter, aki Kodály, Bartók, az új magyar zene és a magyar népzenei gyűjtés jelentőségét valóban felismerte és átérezte) előszavával megjelent, némi büszkeséggel állapíthatjuk meg hogy Magyarországon a háború kellős közepén, elvágva Nyugattól és a náci barbarizmus molochjának nyomasztó árnyékában, lehetséges volt egy olyan gyűjteményt összeállítani, amely a legkiválóbb magyar folkloristák és ethnographusok cikkei mellett világhírű nyugati és más tudósok egész sorát vonultatta fel ez alkalomra írt tanulmányaikkal. Hogy csak néhányat említsünk közülük: H.G. Farmer (Glasgow), J. Handschin (Basel), K. Jaap (Amsterdam), I. Krohn és A. Väisänen (Helsinki), T. Nordlind (Stockholm), A. Schaeffner (Párizs), K. Jeppesen (Koppenhága), F. Arsunar (Ankara) és még sokan mások. Tíz év még nem olyan nagy idő az egyes ember életében sem, egy nemzet életében csupán egy perc talán, s a másodperc tört része Európa történetében. De ez a tíz év elég volt, hogy a rombolás démonai tatárjárást megszégyenítő alapossággal mindent tönkretegyenek. Ha e pusztulás közepette maradhat még hitünk és reményünk, akkor e hit táplálója az olyan életmű, mint a bartóki mellett a kodályi oeuvre. Ez az életmű, mint a bartóki is, nem mérhető le csak zenei téren. Mindkettőre jellemző, hogy a magyar művelődés teljes körét átfogja. Kodály, aki különben is a poéta doctus típusa (irodalmi párhuzamát Babitsban, míg Bartókét inkább Adyban láthatjuk) különösképpen predesztinálva volt erre a szerepre. Zeneszerzői munkásságára is ez nyomja rá a bélyegét. Rendkívül egyéni zenei nyelve egyformán szívott fel és olvasztott egybe elemeket a régi és új magyar népzenéből, a történelmi magyar zenéből (csak egy közismert példa erre: a Háry verbunkos közzenéje) és Európa mai és régi nagy stílusaiból. Zeneszerzői indulása Debussy bűvköréből lépett ki, míg későbbi, a mai zeneszerzők között páratlanul álló kórusművészetét sokévi alapos Palestrina-tanulmányai alakították ki. (Kodály ma kétségtelenül Palestrina legkitűnőbb ismerői közé tartozik.) Művészetének gyökerei részben a 16. század európai kultúrájába nyúlnak vissza, részben 92
