Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 12. szám - Albert Gábor: Kodály szózata 1955-ben
Albert Gáborral. Az azonosítás megtörtént, s Körber Tivadar barátom közvetítésével fénymásolatban magát az ominózus levelet is megkaptam. Akkor, tehát a levél megírása után harminc esztendővel, így emlékeztem vissza erre a levélre: „Lehet-e csodálni, hogy a boldogság és a büszkeség kábulatában az a fiatalember, aki akkor voltam, levelet írt a mesternek, és abban ájult tisztelettel bevallotta, hogy annak a bizonyos műsornak a szerzője ő volt. Ahogy mostani fejemmel visszagondolok a levél rég elfelejtett szavaira, cikornyás szerénységére csak megbocsátóan mosolygok... A fénymásolatban megkapott levelet újraolvasva szinte elérzékeny ültem. Nagy meghatottságomban aztán olyan jó és biztos rejtekbe dugtam el ezt a drága és szégyellhető dokumentumot, hogy sejtelmem sincs, merre bujdokolhat." A levelet újra meg kellett szereznem (köszönet érte Ittzés Mihálynak és a Kodály Archívumnak), s most némi elfogultsággal közreadom. Mentségül vagy inkább magyarázatul annyit: a levelet az izgatott várakozás napjaiban, fiam születése előtt két nappal írtam. Bp. 55. X. 22. Professzor Úr! Bocsásson meg, hogy ismeretlenül felkeresem levelemmel. És kérem, higgye el, nem azért írok, hogy egy véletlen találkozásból hasznot húzzak magamnak. Egy évvel ezelőtt végeztem el az egyetemet, sokat látok és keveset mondhatok el belőlük. Nem készültem írónak - csak egész ember akartam lenni mindig. De néha olyan súly- lyal nehezedik rám valami, hogy nem bírok hallgatni; csak ilyenkor szoktam tollat vermi és írni elkeseredett boldogsággal. Ilyen indulattal írtam azt a bizonyos Zrínyi műsort is, amelyikről a „Zrínyi szózatá"-ról adott interjújában megemlékezik. írtam, mert a Török áfiumnak minden szavát magaménak éreztem, minden mondata mögött egész valómmal ott álltam. - És így váltam eszközzé a sors kezében. - Kiáltani, üvölteni akartam, hogy hallják meg nem Zrínyit, a 290 éve halott költőt, nem!, hanem az élők jaját, az élők hitét, az enyémet, mindnyájunkét. Magamat akartam megmutatni Zrínyi mondataiban is, Zrínyi viharzásában, hogy ismerjenek magukra az emberek és bólintsanak rá, hogy „bizony! bizony!", és ne csak bólintsanak, hanem tegyenek is valamit. - Eszközzé váltam a sors kezében, de nem öntudatlan eszközzé! Élesztő akartam lenni! - Nem is én, hanem Zrínyi volt akkor az eszköz, ő volt a harsona, de én adtam hangot neki, én emeltem szájamhoz, hogy a benne szunnyadó hangok életre keljenek. Azt szerettem volna, ha pár nap múlva csak az én Zrínyimről beszélnek, a mi Zrínyinkről, és mindenki ámulattal és megdöbbenve gondolja: hát még most is tud valamit mondani nekünk ez a 290 éve halott Zrínyi? - És nem beszélt senki Zrínyiről, és nem ámult el senki, és még én magam sem tudtam meghallgatni a műsort, mert benn kellett maradnom dolgozni. - És ezért olvastam olyan boldogan, hogy „akkor, ott, a rádiókészülék mellett született meg bennem az elhatározás." Ne haragudjon, hogy elraboltam ezt a pár percet. És ha néha elkeserítőnek látná helyzetünket és haszontalannak munkáját, gondoljon ránk, fiatalokra, mi is itt vagyunk és ugyanazt akarjuk. Mert számunkra Kodály Zoltán zenéje és emberi példája mindig szomjatoltó tiszta forrás. Albert Gábor * 20
