Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 12. szám - Tóthpál József: Kodály Zoltán és a magyarság sorskérdései

hogy „maradjon itthon, ne menjen külföldre" - természetesnek tartja, hogy honi földön szolgálja egy „félbemaradt nép" kultúrájának érdekeit: „Mosolyogtam magamban, annyira feleslegesnek éreztem, annyira nem gondoltam rá, hogy valaha is külföldre szakadjak."- olvashatjuk ugyancsak a Visszatekintés előszavában. Pedig Ady Endre ebben az időben riasztó hangokat hallat: „Menekülj, menekülj innen" - kiáltja a Vér és arany kötetének egyik versében (1907). Mondván és értelmezvén: „Sósabbak itt a könnyek / S a fájdalmak is mások. / Ezerszer Messiások / A magyar Messiások." Bár akkor még nem tapasztalhatta: „mit ér az ember, ha magyar"; Kodály itthon marad, s vállalja a küzdést - mint tudjuk- egész életén át. Teljes tudatossággal építi pályáját, s általa, annak meghatározó alkotó részeként az új magyar zenekultúrát, - nem a tegnapot, hanem a holnapot érkezett fölépíteni. Olyan új magyar műzene létrehozásán fáradozik Bartókkal együttműködésben, amely magában hordozza népi s nemzeti gyökereit, mégis európai.

Nem szeretnék semmit belemagyarázni a két zeneszerző, Hubay Jenő és Kodály Zoltán elhatározásainak indítékaiba, de szembetűnő, hogy a 19. század végén és a 20. század elején - a kiegyezést követően és a millennium utáni esztendőkben - feltétlenül léteznie kellett egy olyan különös szellemi erőnek, kulturális atmoszférának, erkölcsi kihívásnak, amely Magyarhonba vonzotta Hubayt, Kodályt pedig itthon tartotta - s ami mindkettőjükre vonatkozóan igaz: „vérségi kötelék nélkül" is. Vélhetően ez a vonzerő a remény és a hit lehetett abban, hogy egy a „magyar ugar" világát meghaladó élhetőbb és boldogabb Magyarország megvalósítható. Igaz ez akkor is, ha egyébként nem sok olyan dolog lehetett, amiben egyetértettek volna egymással. Mindenekelőtt a néphagyományhoz való viszonyukban, és ebből következően zeneszerzői felfogásukban különböznek egymástól: míg Hubay a népi romantika útját járva az európai posztromantika áramlásával érkezik a magyar zenekultúrába, Kodályt a néphagyomány hiteles folytatójának tekinthetjük: „Számomra mindig az volt a legfontosabb, hogy hallhatóvá tegyem népem hangját. Ezért kellett mindig azon fáradoznom, hogy felkutassam a népi dalokat és dallamokat, és hogy megpróbáljak azok szellemében tovább dolgozni."

Ha Kodály Zoltán életének fundamentumát nézzük, a magyarság sorskérdéseivel való azonosulásának összetevőit vizsgáljuk, azt látjuk, nagyon sok oldalról építkezik. A néphagyomány megismerése, a népdalgyűjtés a Felvidéken, Erdélyben és más tájakon művészetének „eredeti tőkefelhalmozását" jelenti, miközben mindent megtanul, amit a korszak ismert hazai és európai mestereitől művészetként és tudományként megtanulni érdemes. Járja az országot és járja Európát: „1914-ig minden nyarat külföldön töltöttem. Azután 13 évig egyet sem." Elmélyül a magyar zenekultúra - a középkor, a verbunkos korszak és a romantika korának - értékeinek tanulmányozásában, de a nyugati zenekultúra új hajtásaira is odafigyel: többek között R. Wagnerra, akinek művészetét elismeréssel, de tőle idegen színpadi pátosznak minősíti; Richard Straussra, akit elsősorban technikai újítónak nevez; továbbá Cl. Debussyra, akinek művészete - Kodály értékítélete szerint - a szabadság és szépség útja felé vezet, s ez hat saját zeneszerzői szemléletére is.

Ami a társadalmi-kulturális viszonyokat illeti, hazai vonatkozásban jól ismert, hogy a huszadik század első évtizedeinek új szellemiségét elsősorban az 1908-ban meginduló Nyugat című folyóirat köré csoportosult írók elszánása, különösen pedig Ady Endre költészete határozza meg, amely a maga valóságában akarja bemutatni a hazát, a népet, a nyomort, a szerelmet, a hitet - a „magyar ugar" világát, helyreállítani, újrateremteni az igazlátás és igazmondás becsületét. Miközben a „nótás kedvű" Magyarország politikai intelligenciája nagyon sokszor „magyarkodva" éli a maga megszokott életét. Elegendő itt és most - úgy hiszem - Móricz Zsigmond vagy Krúdy Gyula regényeire, novelláira utalnunk... Az első világháború utáni trianoni sokk természetesen csak erősítette a „nemzethalál" vízióját a megmaradt országban.

6