Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 10. szám - Lengyel András: „…a vulkánló Európa hátán” (Németh Andor, a berlini tudósító)
Sok olyasmi is föltűnt ugyanis neki, ami mellett a berliniek talán elmentek, de ami nagyon is fontos vagy jellegzetes volt, s aminek meglátásához az „idegen" szeme kellett. 1923 februárjában például, Berlini kis-képek címmel írt egy két részből álló jegyzetet (BMU, 1923, 38. sz.), amely - Kosztolányi Ákom-bákomjaival rokon technikát alkalmazva - két jellemzőnek vélt berlini epizódot rögzít meg. Az egyik központjában egy külvárosi bolt kirakatába kitett kaviáros doboz áll, amely utcai lázongást vált ki, a másikéban pedig az „Üdv hadserege", s egy utcasarkon szónokoló különc figura jelenik meg. Mindkét esemény jelentéktelen, fölidézésük akár az újságírói munka „kis színesek" iránti szükségletének számlájára is írható. Valamiképpen mégis van súlyuk, hiszen mindkét fölidézett mozzanat az akkori berlini szocikulturális viszonyok lenyomata, s éppen az, ami egyszerű furcsaságnak tetszik, fejezi ki azt a mélyebben fekvő mentális zűrzavart, ami akkor e világvárost jellemezte. Egy ugyancsak februári színikritikájában (Bürger Schippel, BMU, 1923, 46. sz.) a Lessingtheater egyik bemutatójáról írt. A Stamheim-vígjáték, persze, szabályos esztétikai mérlegelést is kaphatott volna, hiszen a „berlini téli szezon legnagyobb sikere" volt, Németh Andor számára azonban ez a darab nem műalkotásként volt érdekes. Ami érdekelte, az a tíz évvel korábban sikertelen darab sikeressé válásának oka: „a darab új sikerének titka". S ezt meg is találja a berlini kulturális klíma radikális átalakulásában. „A polgárság karrikatúrája ez a darab s egyben a proletáré is" - írja. „Tíz esztendővel ezelőtt forradalmilag hatott: nemcsak a hatalmon lévő osztály felterítése árán, de még inkább a proletár robosztus energiájának felmutatásával: ma, az ellenforradalom diadalmámorában, a proletáron kacag a közönség s nem a régi vicclapkarrikatúrákra emlékeztető ideális lelkületű polgári figurákon. Persze, a nézőtéren ülő újgazdag közönség nem is érezheti szatírának a polgárság kigúnyolását. Az az osztály, amely a háború előtt Goethét és Kantot citálta, eltűnt, vagy nem jár színházba, annyira lezüllött anyagiakban s annyira felbomlott mint osztály. Röviden: a kacagó nézőtér a legjobban saját magán kacag, mert a nézőtér minden második tagja egy-egy hatalomhoz és pénzhez jutott Schippel." Úgy véli, a közönségnek ez az önfélreértése abból fakad, hogy az író, aki „kegyetlenül és elkeseredetten harcol osztályának stagnáns és mocsárszagú idealizmusa ellen", valójában maga is „polgári" író, s már eleve félreértette az ábrázolt világot. így ez a komédia „még csak nem is a siber, még csak nem is konjunktúra komédiája. Nem is osztálykomédia: noha millió Schippel futkos az utcán." A darab a „salak komédiája". Egy író teremtette figura közönségsikerében tehát a német társadalmi viszonyok deformációját fedezi föl: egy fejlődési lehetőség eldugulását, s valami mélyen torznak az előtérbe kerülését. Az a nézőpont, amelyből itt Németh ítélt, e kritikából ugyan nem válik nyílttá, explicitté, de annyi így is kiderül, hogy erős distanciát tart a német viszonyoktól, s a légkört nyíltan „ellenforradalmiként" nevezi meg. Az 1923 márciusában írott Berlini bál (BMU, 1923, 54. sz.) megintcsak nem szokványos báli tudósítás. A bál ugyan, amelyről beszámol, „a berlini »maisták« szezonbálja: a Sturm- bál", s mint ilyen, akár irodalom- és művészettörténeti eseményként is lehetett volna kezelni. (A Sturm, mint más német folyóiratok is, éves nyomdaszámlájukat nagyrészt az ilyen bálák bevételeiből fedezték.) Az esemény irodalom- és művészettörténeti vonatkozásai annál inkább is hangsúlyozhatok lettek volna, mert a lapnak nem egy meghatározó szerzője magyar volt. Ahogy egy bekezdés erejéig erre Németh ki is tér: „A Sturm-művé- szek körében a magyarság dominál. A lap házi művészei közül a legfavorizáltabbak Moholy-Nagy László, Véri [helyesen: Péri]. De eljöttek [mármint a bálba] azok is, akiknek semmi közük a Sturmhoz. Magyarok mindenütt vannak (ahol valami van). Szinte egészen természetes, hogy ugyanazokat az arcokat látja viszont az ember." A Berlini bál azonban mégsem ezeket a vonatkozásokat emeli ki, e bálról szólva is a német légkörre jellemző mozzanatokat hangsúlyozza. Jellemző, hogy amikor e bálról mint folyóirat-finanszírozási 69
