Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 10. szám - Lengyel András: „…a vulkánló Európa hátán” (Németh Andor, a berlini tudósító)
lehetőségről beszél, már akkor is egy félreérthetetlenül distanciáié mozzanatot rögzít: „A Sturm persze nem ebből [ti. a báli bevételből] él: igazgatója Herwarth Walden dúsgazdag ficsúr s vad művészi szándékoltságai ellenére megbízható elem, sőt alldeutsch, akiről a Kapp-puccs idején bizonyára gúnyosan azt rebesgették, hogy ő lesz a győzelmes ellenforradalom kultuszminisztere." Maga a báli beszámoló pedig már inkább szociálpszichológiai leírás, semmint művészettörténeti körkép. „Baálkultusz a berlini bál" - mondja általánosságban Németh: „a nyers hús és a fölszabadult érzékek zsibongó diadala. Fülledt tömegerotika, német alapossággal, azzal a bizonyos fest und entschieden jelleggel, ami a nagy iparüzemekre jellemző. Nincs társaságod? Egyedül vagy? - mindegy, állj be az áramlatba, nyugodt lehetsz, a tempó magával ragad." Majd, már konkrétan a Sturm báljáról szólva, ilyen jellemzést ad: „A külön kikárpitozott tarka falak között, a nagy márványteremben alacsonyabb tüzek pislogtak kiizzott testekben. Félmeztelen testek a váltakozó zöld, kék, ibolyasugarakban, fehérek mint a kipúderezett hullák, a morális züllést szagolni lehetett. Őrült keringés, ismeretlen emberek egymásbaütközése és összeölelkezése, időben való pillanatnyi lihegés." Majd, a cikk egy másik helyén még erősebb színekkel dolgozva: „A tánc nem artisztikus: inkább csak hullámzás és lökdösődés. Az egész tömeg egy folt körül gomolyog: minél szorosabban, annál jobb. A szabadosság orgiája. Egy emelkedet- tebb pontról nézve óriási kígyótest a táncsor, amely szabálytalanul gyűrűződik össze és tágul szét szünetekben." Az ilyen leírásokban, persze, manapság már semmi szokatlan nincs, szinte általánosnak tekinthető. Az 1920-as évek elején azonban ez új fejlemény volt, s radikálisan különbözött a kisvárosi „eladó lányok" hagyományos báli fölvonulásától „a seregszemlét tartó legényemberek előtt". S Németh nem csak ezt az újdonságot veszi észre, szociológiáját is érti. „Külön szociológiája a berlini bálnak: emberek, akiknek nappal kiszívja idejét az üzem, kétségbeesett erőfeszítése az örömért, kollektive, mégis üzemszerűen. Részletekben látni ezt leginkább: a hosszúra nyúló táncegymásutánban, amelyből szabadulni nincs kilátás, amelyben inkább üldözött leszel, mint üldöző, az egész előrelát- hatóságában, az élvezetek pontos programszerűségében. [...] az emberek oly nekikészü- léssel élveznek itt, mintha az lenne a meggyőződésük, hogy az élvezet nemesít." A német hétköznapokban tehát, a politika dimenziójától elvonatkoztatva is, Németh Andor számára valami deformatív tendencia bontakozik ki, vagy - pontosabban fogalmazva - ezt látja meg, erre van érzékenysége. Utólag visszatekintve, már az egész korszak ismeretében, azt kell mondanunk: ez az érzékenység (ami akkor még akár egyoldalúságként is megítélhető lett volna) nagymértékben igazolódik. S mindenképpen éles szemre vall, hogy mindezt észrevette, rögzítette, olvasóival tudatta. Pedig ez a deformatív folyamat, mint Németh némelyik írásából is kitetszik, kulturált s rendezett fölszín alatt bontakozott ki. 1923 márciusában maga Németh is beszámolt például A berlini Petőfi- ünnepélyről (BMU, 1923, 55. sz.), s a rendezvényről, minden kritikussága ellenére, meg kellett állapítania: „Végre egy hivatalos Petőfi-ünnepély, amelyen nem kell szégyenkeznünk a költő emlékének meggyalázása miatt!" Igaz, ez a Petőfi-est félig-meddig magyar esemény volt, hiszen a berlini „magyar intézet nevében dr. Gragger Róbert, az intézet vezetője rendezte", s a szereplők közt magyar művészek is voltak. Akár hazabeszélésnek is vélhetnénk tehát. A helyszín, a közeg s a szereplők egy része azonban német volt, s egészében mégiscsak a berlini kulturális légkört jellemezte, hogy a berliniek részt vettek egy idegen költő megünneplésében. „Az ünnepélyt, amelyre az egyetem aulája alig tudta befogadni a nagyszámú érdeklődőt, dr. Schmidt volt közoktatási miniszter nyitotta meg, aki megható szavakkal emlékezett meg a berlini magyar intézet néhány elhunyt barátairól: Walter Rathenauról, Ernst Troeltschről és Beöthy Zsoltról. [...] A javarészt német közönség lelkes tapsokkal jutalmazta meg az egyes számokat s láthatólag azzal az érzéssel távozott, hogy egy kultúrnemzet költőjét ünnepelte." S ugyanebben a számban, amelyben A berlini 70
