Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 10. szám - Fried István: Jókaival az abszurd határán (Történetek egy ócska kastélyban)

tudja ön, uram, semmit sem utálnak úgy a túlvilági szellemek, mint az ostyepka szagát; én pedig ezt a nemzeti fromage de Zólyomot akarom nagyban tökéletesíteni". A szókincs segítségével kiélezett ellentét a régi meg az új, a kísérteties és az evilági, a képzeleti/irodalmi meg a szakmai, ipari, vállalkozói területre tagolják a szemléletet, amelynek kísérteties, romantizáló képzetei az említett nyelvi humort tekintve vannak visszavonhatatlanul vereségre kényszerítve a szakmaisággal szemben, amelyet a tájnyelvi (ostyepka = füstölt sajt), a francia kifejezés (fromage = sajt), a lokalizálás (Zólyom) hitelesít, a szellemit a radikálisan köznapin lemérve és könnyűnek találva. A romantizálónak a realistába, a szakmaiba bekebelezése, ezáltal a létezésben új - nyelvi - hely kijelölése részint az olvasmányokra (például Dickensre) emlékeztetéssel történik (a látogatók felijedése a bútorroppanástól megidézheti Clennamné házát Dickens 1855- 57 között megjelentetett Little Dom'tjában, jóllehet Jókai nem ismerhette e műve írásakor a Dickens-nagyregényt), részint a mesei és a „reális" állandó szembesítésével, amelynek következtetése az elbeszélő magatartását zárja vissza egy szűkebben érthető magatartás- formába: „mert hiszen én felvilágosodott ember vagyok, akit meg lehet azzal ijeszteni, hogy az adósom megszökött, de azzal, hogy valaki, akinek nem tartozom semmivel, a másvilágról visszajön, bizony nemigen."

Ha körültekintünk a XIX. század európai irodalmában, és megkíséreljük a Történetek egy ócska kastélyban elhelyezését, akkor E. T. A. Hoffmann és Oscar Wilde romantikus és deromantizáló elbeszélései közé illeszthetjük. Hoffmann Klein Zaches genannt Zinnober (1819-es megjelenés, Kis Zaches, más néven Cinnober) felvilágosodás-szatírája az önnön mítoszába merevedő, magabiztos felvilágosodástudat és a mesei-tündéri-kísérteties konfliktuslehetőségeit feltárva és szatírában „megítélve". Oscar Wilde The Canterville Ghostja (1887-es megjelenés, A canterville-i kísértet, színdarabnak és filmnek is feldolgozva) kísér- tetkastélyában a régi meg az új szemlélet, a földhözragadt realista meg a romantizáló, a játékos meg a komoly hasonlóképpen állítódnak egymással szembe, mint Jókainál; és még hasonlónak minősíthető az a fordulat is, hogy az önmagát felvilágosodottnak-modernnek hirdető világba óhatatlanul belecsempésződik az érzelmes, amelytől a modern világ megszabadulni látszott. Annyi részösszegzésül elmondható, hogy az önmagát korszerűnek hirdető, beszédéből az érzelmes megszólalást kiutasító személyiség felvilágosodottsága önnön korlátaiba ütközik, tapasztalnia kényszerül, hogy a bináris oppozíciókra osztott világ (romantizáló-realista) jóval összetettebb, „átmeneti" (nyelvi) alakzatokkal gazdagabb, rétegzettebb, mint azt feltételezhetné, a réginek hitt nem bizonyosan és nem minden tekintetben képes megválaszolni a fölvetődő kérdéseket. Márpedig e kérdések nem úgy és nem olyan nyelvi formában merülnek föl, hogy vitathatatlan feleletekkel lefednék az újra meg újra jelentkező problémaköröket. Ennek következtében a „felvilágosodott" ember magabiztossága ismerethiányának, tapasztalatai szűkösségének jelződése. Nyelvébe a szókincsnek csak meghatározott szegmensei tartoznak, az ismerethiány alkalmatlanná teszi a nyelv más tartományainak és e tartományba tartozó tudatnak átlátására, különösképpen „jóindulatú" hermeneutikájára. Amíg a Jókai-alak felvilágosodottsága erejével tud közvetíteni a saját és a másik nyelvjátéka között, ám látszólag odahagyva a maga nyelvjátékát, elfogadva a másikét, valójában a közvetítés segítségével időleges megoldást talál az ócska kastély szereplői magatartásának formálására, addig éppen ott bizonytalanodik el, ahol a mesei- „kísérteties" eltér a maga nyelvétől, maga gondolja a dalt vagy zenét a „sphaerák harmóniájának", hogy aztán önnön beszédéből kitűnően „kedves kísértetről"(!) elmélkedjék, „láthatatlan dalos szirénemről", ezzel már Friedrich de la Motte Fouqué 1811-es Undinéje, Sellője közelébe értünk, amely a XIX. században operaszínpadra is került10, majd „az én tündéremről" gondolkodik, hogy a Hamupipőke-történet felé fordítsa az események menetét, persze, csak egy villanásra, az eseménysor vége felé már „megálmo54