Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 10. szám - Varga Imre: Sorsalakító; Az önfelejtő fohásza; Ókori pornográf töredék (versek)
köhögött és zihált, miközben a jobb kezében, a semmiből, megjelent egy tisztára mosott, meghámozott, egészséges burgonya. A trükk zajos sikert aratott. Csak Szalma Lajos nem szólt semmit. Jocóra nézett, bólintott, amolyan „tudtam én"- „megmondtam én"-formán. A belenyugvó bölcsességével. Kőmíves Kelemen nézhetett így, mikor meglátta, hogy az ő felesége jön felfelé a hegyen. Khám nézhetett így, mikor a másnapos apja számon kérte, miért nevette ki a szerszámát. A Jóisten nézhetett így, mikor Éva beleharapott az almába. Oidipusz nézhetett így, mikor megértette, hogy az a kereszteződésben megölt férfi az apja volt. Lázár nézhetett így, mikor észrevette, hogy újra él. Jocó büszke volt, de kevélységéhez bocsátkozott egy kis szégyen. Az is. Tagadás, hogy nem, nem lehet igazad, Lajos bácsi, és akkor sem lehet, ha mégis. Oktalan dac, amely mögött már nincs bázis, csak remény és hit. Jocó nem értett semmit, és szüksége lett volna a nagybátyjára. Minden eddiginél nagyobb szüksége. De Szalma Lajos visszafordult az ablakhoz, és egészen kimérten megkérte a társaságot, hogy távozzanak. Jordán Mancika és az édesanyja az első szóra ugrottak, méltatlankodva indultak vissza a Pedróba, ingerült károgásuk behallatszott a folyosóról. A két asszony félig tótul, félig magyarul szidalmazta Lajos bácsit, és a nevetséges halotti torát. Csicsely is búcsúzni készült. Jocó elindult, nem nézett Ildikóra, de érezte, hogy a lány követi. Alig léptek be Jocó apró odújába, Ildikó rárontott, elé guggolt, kigombolta a nadrágját és a szájába vette a farkát. Jocó nézte a lány izgatott bociszemét, ahogy a szemgolyó egészen fölcsúszott. Nézte a szem tejfehér tükrét, és mintha valaminek az előszele lenne, ideges izgalom tört rá. Annak a tudata, hogy mindjárt emlékezni fog. Emlékezni fog rá, mi történt Kucsera Tibor lakásában. És ez a folyamat előjele. Megjött a hír a hírről. Fölemelte a lányt, az ágyra lökte, és teste gépiesen megtette, amit meg kellett tennie. De közben, akárha egy érzékeny, vékony filmszalagon érkezne, csurogtak vissza az emlékek, ahogy Csicsely üvölteni kezd, kapkod és elrohan, ők meg állnak ott ketten, és Lajos bácsi zord szemmel néz a halomra, és azt kérdezgeti, érzi-e Jocó az őbelőle, Lajos bácsiból áradó hideget, érzi-e a halál erotikus közelségét, mert most itt van velük, és közben egyre csak az üvegszilánkokból és állati fejekből álló rakást nézte, hadonászott, akár egy túlbuzgó karmester, mintha irányítani akarná a halált, „ez életünk kivételes pillanata", kiabálta, és Jocó meredten bámulta, hol őt, hol a halál valóságos kazlát, Lajos bácsi meg csak kántálta a szöveget, hogy igen, ez a halál igazsága és bosszúja. Többé-kevésbé azt mondta el a kivégzettek bosszújáról, amelyekről Jocó másnap úgy vélte, ezek saját kútfőből származó gondolatai, hogy a kivégzettek bosszúja, fölösleges halála most kéjeleg, mert miattuk illan el a hóhér lelke. Lajos bácsi ezt kiabálta, de egyre erőtlenebbül, egyre megjátszot- tabban, és a sámáni karmozdulatok is egyfajta önbuzdításnak tűntek, nem egy valódi karmester jeleinek, és Jocó az üveg-, és fejhalomra nézett, mintha mozdult volna, hideget, fagyos hideget érzett áradni magából, miközben arra gondolt, hogy Szalma Lajos csak egy bohóc, egy szánalmas paprikajancsi, semmi köze 14
