Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Darvasi Ferenc: Fölötte apának-anyának (Urs Widmer könyvei)
Ouredník a múlttal, a XX. századdal viszonyba lépteti olvasóit - egyrészt a történelem személytelen múltjával, mely egy végeláthatatlan adathalmaz: a történelem számokra redukálódik, de ezek a számok éppen óriási mivoltuk miatt felfoghatatlanok; másrészt a történelmet megélők személyes történeteivel („a történelem alulnézetének" segítségével), melyek többet árulnak el az eseményekről, mint az összes adat, történelmi tény. Leírja, hogy a mai társadalom a kis dolgoktól fél - atomoktól, vírusoktól (és tegyük hozzá, narancsbőrtől, pattanástól), felboncolunk mindent, de minél mélyebbre hatolunk, annál jobban ijedezünk, a nagyról, az egészről közben már fogalmunk sincs. Ilyesmit érzek a könyv olvasásakor: ezek a pici dolgok, történetek szorongást ébresztenek bennem, míg a nagy, egész történelem vagy történelmi esemény(sorozat) számomra érthetetlen, felfoghatatlan. S a könyv lapjait nagyrészt harmadik személyű vélekedések, értelmezések, tudományos elemezge- tések, elméletek töltik meg - a személytelen beszéd azt a személytelenséget tükrözi, hogyan beszélnek az emberek az emberiségről és a történelemről. Ennyiben történelemkönyv az Europeana. (És mindeközben azt érezzük, hogy valami - a lényeg? -, amit az elbeszélő nagyon jól tud, hisz mindentudó, kimondatlan maradt...) A hang, mely hozzánk szól, más, mint amit a könyv címe ígér, vagy amit olvasói elvárásunk e témában vár. Nem akar mindent magyarázni, csak egymás mellé helyez dolgokat, melyek önmagukban magyarázattá válnak - egymást magyarázzák. Nem akar megérinteni, sőt eltávolítani akar könnyedségével, szarkazmusával, fekete humorával - hasonlóan ahhoz, ahogyan Vonnegut vagy Bemhard teszi azt írásaiban. Természetesen ez csupán látszat. Ahogyan az ő kívülállása is. Ott van mindenütt a szövegben, a háttérben. S mi is belépünk: megérintődünk. A fentebb írtak alapján ez az, amit igazán nehéz elérni - főként történelmi tények kapcsán. A mese rengeteg adattal hitelesített igaz mese. A mesélő elkezdi meséjét, kívülállóként, személytelenül, monoton módon, és egyszer csak pontot tesz a végére - folytathatná a mesélést (még számlálhatatlan „és", „de" követhetné egymást), de minek, a hálót az olvasónak kell magában tovább szőni, vagy annak kell onnan kikecmeregni. Az utolsó mondat frappáns: a történelemnek vége - „Sok ember azonban nem is ismerte ezt az elméletet, és tovább csinálta a történelmet, mintha mi sem történt volna." Se útmutatás, se végső, mindenkit megnyugtató igazság, konklúzió - csupán sok-sok nagy igazság felhalmozása, mely mind meggyőző a maga kontextusában, vagy még inkább: mindnek lehet olyan kontextust teremteni, találni, melyben meggyőzővé válik. Egymás mellé helyezésük által azonban megkérdőjeleződik minden, ami „igazság". A XX. század a XIX. század utópikus vágyainak megvalósulása, azaz szükségszerűen az eszme (a tökéletes világ) eltorzulásához vezetett, az 1855-ben pedig a Brazíliába vándorló telepesek eszméi torzulnak el szemünk előtt. A nők szabadsága a sorsolás útján bizonyos időre kiválasztott partnerrel való nemi életet jelenti; az egyenlőség csak a kiválasztottaké: a rasszizmus kérdései igen súlyosan jelen vannak (a négerek és az indiánok tagjai lehetnek-e e tökéletes társadalomnak? - a négerek kérdését későbbre kell halasztani, majd ha rendeződnek a telep viszonyai, az indiánoktól lehet nőket vásárolni pálinkáért, de az indián nő ne legyen szabad, mert betegségeket terjeszthet, így csak a tulajdonosával szeretkezzen); szocializmus és anarchizmus összeegyeztethetőségének lehetségességét vitatják, végül demokráciára hivatkozva gyűléseznek... A levél- és naplóforma segíti, hogy közelről és távolról is szemléltethesse az emberi szabadság kérdését. Lezáratlan, nyitott mű az 1855 (is): a levél konklúziója az, hogy mindenki eljut a keserű csalódásig nincs megoldás, örök ismétlődés van csupán; míg a naplóban a telepesek sorsának négy forgatókönyvét olvashatjuk, s a befejezések sorát folytatni lehetne. A kiábrándult Idősebb Fivér levele a legszemélyesebben, a legdühödtebben, mégis az emberi sorsba, a (kollektív) szabadság lehetetlenségébe látszólag beletörődve vagdalja kérdéseit a levél címzettjéhez - s az olvasóhoz. Kiapadhatatlannak tűnő keserű mondatai már a műfaj megnevezésekor megáradnak - a valamikor meg nem érdemelt szerelemmel megajándékozott öreg hölgy kérte tőle „élete regényét" -: az élet maga a regény, az élet maga a mű.A regény sosem a valóság tükrözése, csupán szubjektív visszaemlékezés eredménye (előző két regényével Ouredník már megmutatta, milyen a regény, mely nem akar többnek látszani, mint ami: a kor, a nyelv által meghatározott asszociációk, emlékek felvillanásának sorozata). S nem kíméli a jelenkori (1902-es, de talán érthetjük a mindenkori) irodalomkritikát sem: magántermészetű és szórakoztató irodalmat várnak, hogy aztán apró darabjaira szaggatva a szöveget, az éppen divatos vagy kedvükre való elméletet belemagyarázhassák annak egyes részleteibe. Attól, hogy maga is olcsó trükkökkel éljen, az elvárásoknak megfelelően díszes és szórakoztató nyelvet használjon, az menti csupán meg, hogy levele bevezetés - bevezetése a történetnek, mely nem az ő tolla alatt született meg, hanem egy telepes naplójában dokumentálódott. 122
