Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Darvasi Ferenc: Fölötte apának-anyának (Urs Widmer könyvei)
Megmenekültünk tehát attól, hogy szokványos regényt olvassunk... A levélíró úgy tesz, mintha a napló objektív lehetne; vagy csak egyszerűen örül, hogy nem kell íróvá válnia. Nincs tehát regény: csak egy bevezető levél és egy dokumentum - négy befejezéssel, ami máris megkérdőjelezi igazságértékét. Másrészt ez (megint csak) egy ember szemével látott valóság. Akárcsak a levélíró valósága. Az írás lehetetlensége, a szavak, a jelentések megbízhatatlansága már a szöveg első lapjain megfogalmazódnak. S velük együtt az emberiség kritikája is megszületik. Az emberek felületesek, a szavak rabjai - s szó és tett, akár az írás és az élet, nem fér meg egymás mellett. Erre rengeteg példát olvashatunk a levelet követő naplóban - mely mintha igazolni akarná a levélíró összes, az emberiségre tett kijelentését. Kudarcot vall az Idősebb Testvér (hagyományos) önéletírási kísérlete is - elkezdi születésétől tanulóévein át, de a formát szétszakítja, széttördeli kérdéseivel, elmélkedéseivel, véleményeivel. Elmeséli a telep ötletének megszületését, a kezdeti nehézségeket, s a végeredményt - mindeközben folyamatosan kritikát mond a társadalomról, az általános iskolakötelezettségről, a műveltségről, a nevelésről- a szülő-gyermek kapcsolatról -, s csak az utolsó sorok között tudjuk meg, hogy fia Brazíliában él, és „ő is egy olyan világ után vágyódott, amely nem lenne börtön. Ma már neki is van egy felnőtt fia, van tehát kire hagynia a kétségbeesését." Visszatérnek tehát az Europeanából jól ismert témák: az új világ megteremtésének, a (női) szabadságnak, a tökéletes ember megteremtésének örök vágya; a történelem örök ismétlődése: más a jelszó, másként nevezik a bálványt, de az eredmény lényegében ugyanaz, az utópiák szükségszerűen eltorzulnak; a nemzet, a hazafiság fogalmának, a pacifizmusnak kérdésessége; a tartalommentessé vált, pusztán formai kötelezettségeknek eleget tevő nyelv, az emberi beszéd-beszélgetés üressége („minden beszélgetés [...] ostoba és megszokott reflexek sora") - s a naplóban hány ilyen beszélgetést olvasunk végig! Az anarchista éppúgy nyelvi panelekkel dobálózik, mint a kommunista; arról vitatkoznak, mikor mit vitassanak meg - s már a kezdet kezdetén vezetőket választanak, mert a szabadság súlya elviselhetetlen az ember számára. „A szabad ember veszélyes" - mindenki számára. Nem tartozik senkihez, mindenkivel szemben áll- hiszen a csoport identitása mindig abból ered, hogy annak tagjai milyenek nem. így aztán minden oldalról támadják a levél íróját: lázító, államellenes, vagy épp reakciós és konzervatív, anarchista vagy kommunista... A telepesek is szigorúan büntetik azt, aki távol marad a gyűlésektől. A rend nevében. A rend nevében bármit meg lehet tenni - egy újabb bálvány, vagy inkább a Bálvány, új névvel („újfajta gyűlölet született, az emberiség iránti szeretettről fakadó gyűlölet"). A levél és a napló rokon műfajok: mindkettő vallomás, az elbeszélő egyes szám első személyben szólal meg. Mindkét műfaj szerzője egy címzetthez (a hölgy, az utókor), ám némileg önmagához beszél - elbeszél, kibeszél valamit, megszabadulni vágyik valamitől. Hiába háborog a levél írója, miszerint vezekelni, megbánni nem fog semmit, ő már csak a halált várja, beletörődve az emberi sorsba - valójában vezekel. A naplóíró sem marad kívülálló, nem maradhat, hiszen részese az eseményeknek, bűnrészese: az első részlet ugyan objektívebb, valóban dokumentálni kíván, ám a „második" már kibeszélés, kiírás. A naplót író telepes krónikás - s hogy a szubjektivitás minimális lehessen, Bruno egy naiv szemlélő, s naivitásából fakadóan egyforma fontosságot tulajdonít lényeges és lényegtelen dolgoknak, tárgyilagossággal szól minden „nagy" és „apró" eseményről - hangja egy kicsit ismerős nekünk: gyanús, hogy naivitása álnaivitás. Amikor arról ír tárgyilagos hangnemben, hogy mivel kevés a nő a telepen, az iskolások legidősebbjét be kellene cserkészni, nehogy más előbb csapjon le rá, az már túlságos közönynek, épp ezért ironikusnak hat; vagy amikor a vitákat írja le ezen a hangon, valahogy nem csupán együgyű szemlélőnek tűnik, hanem olyasvalakinek, aki tisztában van minden szavának súlyával. Ám a stílus, melyben a napló nagy része íródott, az egyszerűség, az oda nem illő témák és szavak beemelése igyekszik gyanúnkat eloszlatni. Leírja az összes fontos adatot - az olasz telepesek névsorát, a hajóúton történő eseményeket, az induló-érkező emberek számát, a telep elrendezését, a könyvtárban található könyvek címét, a szavazásokon elhangzott javaslatokat, és az arra beérkezett elfogadó-elutasító-tartózkodó szavazatok számát, a becsületbeli nyilatkozatot (melyet mindenkinek alá kell írnia)... És leírja saját történetét Elisabettával, a vitákat, értekezéseket a szabadságról, emberi jogokról - ki mit mondott, a néger szakács szavazásának történetét (akinek fogalma sincs, mi folyik, így aztán szavaz a négerek telepesek közé való bevétele mellett és ellen is- ám az ő szavazata úgysem számít), az indiánokkal (és indián nőkkel), a környező telepekkel való kapcsolat milyenségét, a gyilkosságokat... És leírja a nyelv, a megértés problémáit is: természetesen megjelennek a jelszavak az iskolák falain, Szabadság nélkül nincs fegyelem; hiába az olaszok vannak többségben, az iskolában franciául tanítanak; egy-egy gyűlésen mindenki beszél, és fordít egyszer123
