Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Valastyán Tamás: Vitam impendere vero (Bálint Péter: Egy kretén vallomásai)
székké az összefüggő riportot, ráadásul pontosan olyan betűtípussal és -nagysággal, amilyennel két kisregény címe is szerepel valamely oldalak közepén, illetve alján. Mindezek azonban végül csak bosszantó körülmények, a kötet egésze ugyanis kellő rálátást kínál az életműre. De milyen is ez az életmű? Sokrétű, vallomásos és (jó értelemben) küldetéses. A könyvben több mint száz vers hivatott keresztmetszetet adni Körmendi Lajos költészetéről, amely többnyire szabadversekben és dalokban ível, de az időmértékes próbálkozásoktól a haikuig vagy makámáig széles választékot mutat. Az első költemény ( Alom a versről) ars poeticaként értelmezhető: „Fiúk szotyolázgatnak a / szavakkal, / papírra köpdösik őket. // Tőlem elhúzódik a »múzsa«. / Varjak röppennek torkomból. / Verebek hussannak ajkamról. / De sziklákat görgetek / a belenyugvás verseire. // Becézni / az anyahűségű szerszámokat! / Sört írni / az akáctenyerű kubikos poharába! / Szellőt írni / a téglagyári kemencében aszalódók hátára! t Jó gazdát írni I a szomorú kutyáknak! / Közös mosolyt / a közös sorsúnknak! H Szívem fölött / nem tűrök I jégkokárdát." Tömény, pontos vallomás ez esztétikáról, költői szerepről, hűségről, politikáról. A Mifelénk ciklus címadó hosszú verséről Szepes Erika írja egyik tanulmányában: „A népimesés motívumokból építkező kisvilág a mágikus realizmus vonásait viseli: szemléletében a közösséget megtartó babonák, mítoszok a való világ részei." A hagyományaira máig figyelő, s azokra büszke népcsoportban, a nagykunban keresi és találja meg a költő azonosságát olyany- nyira, hogy miként a Kurgán című kötetből szemezgetett versek is bizonyítják, a keleti pusztákon egészen Mongóliáig, Kínáig kutatja a választott ősök nyomát: „Mámorosán állok a végtelen puszta köldökén, mélyre szívom / az otthonról is ismerős üröm illatát, a földet nézem, / simogatom, talán a hunok nyomát keresem tekintetemmel, / vagy a tunghuk, a tokhárok, a szienpik, a tabgacsok, / az ázsiai avarok, az úzok, a szogdok, a türkök, az I ujgurok, a kirgizek, a dzsürcsik, a karakitajok, a / mongolok patanyomát. Lehet, hogy a kunokét is?" Ez persze csak két (bár fontos) szelete a tematikailag rendkívül gazdag Körmendi-verseknek. Ha a helyek felől közelítünk hozzájuk, egy másik kulcsszó Közép-Európa lehet. A közös sors megélése a nagyhatalmi játszmákban. Barbaricum című versében, ahogy Szigeti Lajos Sándor írja, az egymásrautaltság felelőssége szól: „a József Attila-i »rendezni végre közös dolgainkat« parancsának és a Németh László-i »tejtestvériség« gondolatának kemény, dacos, termékeny továbbmondása". Érdekes azonban megfigyelni, hogy negyedszázada az első kötete címéül is szolgáló Barbaricum-metaforát még sokkal tágabban értelmezte a költő („Dunából, Visztulából font varkocs / lobog a hátadon" vagy „Vezetnek tenyered életvonalai: / utak, vasutak, vezetnek ékköveidhez. / Igazgyöngytallinn. Gyémántprága. / Borostyánvarsó. I Opálbukarest. Rubinszófia.''), halála előtt bő két évvel megjelent esszékönyve, Az együttleges szellem előszavában ugyanez a fogalom már a történelmi Nagykunságra szűkül. Körmendi az életet a maga teljességében ragadta meg; az irodalom számára nem az elefántcsonttorony játékszere, a valóságot pedig nem csupán a művek nyersanyagának tekintette, ezért nála a közösségi és magánlíra egybemosódik. A szerelmes verseknek is az adott társadalmipolitikai hangulat, létérzés fest hátteret: „bénán hever Barbaricum / gyötört arcán jégpáncél / csontig kékült szájam öblén / kökénybokrot ráz a szél // megérett a fóldieper / piros húsafólhasad I hosszú hajad legszebb zászlóm / fejem fölé tartalak" (Julianna-évszakok). A Dátumversek cikluscím (1999-ben egy köteté volt) alá sorolt, többnyire rövid, néha párszavas, sokszor egy poénra, szójátékra épülő, más alkalommal aforisztikus írásoknak két fő vonulata figyelhető meg. Az egyik, ami miatt sokáig asztalfiókba kényszerültek, a politikai rendszer működésére reagált, a 68-as csehszlovákiai bevonulásra, kultúrpolitikára; így például arra is született rímes szösszenet, „midőn a politikai rendőrség embere verset elemzett": „Jó herceg! Látom, forgatod versemet, / de nem a színét, csak visszáját lesed. / Ezért, mély tisztelettel, azt üzenem néked, I ne a vers hátulját bújd, hanem az enyémet!" (1983 nyara). Máskor a legszemélyesebb tragédiák, félelmek, fájdalmak szólalnak meg ezekben a versekben, néha belenyugvással, olykor pedig, mint a Nagy Gáspár születésnapi köszöntőjének szántban, a nemzedékük sorsa fölött érzett tehetetlen reménnyel: „lzzik-e még ama Örök nyár...? / Szabadság? Közel van vagy távol? / Tények: ötven év, Bérbaltavár. / Lapok A fiú naplójából. // Már elzúgtak forradalmaink? / Velünk a halál parolázgat? / Álmodunk, az örök éj ha int, / Éveket, hitelmentes házat. II Hol vannak már a szép hetérák? / Félrelöktek, és a lét megunt? / Marad a kín, a kórház, a rák. / Azért sem adjuk meg magunk!” (1999. 04. 14.) 101
