Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 9. szám - Zelei Bori: Családirodalom? (Kiss Ottó három kötetéről)

némelyikére (pl. az l kiesésére) gondolunk, itt is felvetődhet a kiejtés megkönnyítésének, egyszerűsítésének indoka: zöld > ződ; kapáltam > kapátam; hátul > hátú stb. Persze ez csak egy regionális hatású, íratlan nyelvszokás szerint történik, de létező valóság, elég nagy embercsoport beszédmódjának sajátossága. Ugyanúgy, mint a magyar nyelvterület bármely másik helyi jellegzetessége, pl. a dunántúli rövid magánhangzók (kút, tűz, viz), a felvidéki palócos a, a tiszai é stb.

Ha ennek a regionális nyelvhasználatnak a mai megjelenését vizsgáljuk, feltűnik, hogy az idősebbek körében gyakoribb, mint a fiatalok között. Csakhogy ezek az idősebbek voltak néhány évtizeddel ezelőtt azok a fiatalok, akik (mint a maiak) az iskola, a rádió, a televízió, a nyomtatott szöveg hatására inkább a sztenderd kiejtési módot használták. Befolyásoló szempont lehet a megszólalás körülménye is: természetes, hogy inkább megjelennek a nyelvjárási elemek a családi, baráti, ismerősi, „hazai" környezetben, különösen olyan beszélgetésben, ahol a partner is hasonló módon ejti a szót. Fontos persze az alkalom is: a nyilvánosság előtti megszólalásban a legtöbb ember szándékosan kerüli a nyelvjárási vonásokat. Az egyszerű ember is így tesz bizonyos mértékig (ha tudatában vanannak, hogy a sztenderdtől eltérően beszél); a tanult ember pedig tudatosan az általa megszokott „hivatalos" beszédmódra vált. Nálunk a közvélekedés legalábbis furcsának tartja nyilvános megszólalásban a nyelvjárási sajátosságokat, ha ugyan egyenesen el nem ítéli. Ezért aztán, ha a meteorológus eleinte szép palócosan mondja el a tévében jóslatait, a fővárosban lassanként „átszokik" a színtelen pesties kiejtésre. (Pedig éppen nemrég hallhattuk Balázs Géza nyelvészprofesszortól a rádió anyanyelvi műsorában, hogy felmérése szerint arra a kérdésre, hogy „A rádióban elképzelhető-e a regionális beszédmód?", a válaszadók 70 %-a igennel felelt!) Csak elvétve találkozunk olyan értelmiségivel, aki annyira értelmes is, hogy bátran vállalja „otthonról hozott" nyelvjárási beszédmódját, ha nem is teljes, de legalább valamilyen - a kifejezésmódot színessé tevő - mértékben. Pedig magasan művelt példaképek is lehetnek ezen a téren. Például a szegedi híres néprajztudósról, Bálint Sándorról köztudomású, hogy egyetemi előadásain is a megszokott ö-ző beszédmódját használta. Nem lett tőle kisebb. Egyik nyilatkozatát legutóbb Péter László professzor így idézi egy újságcikkben: „Ne szégyelljük a tájnyelvet, amelybe beleszülettünk, hanem műveljük és örökítsük tovább."

Itt vetődik föl az a kérdés, amely mindannyiunkra érvényes, akik e vidék nyelvkincsébe születtünk, ez pedig a nyelvjárási jellegzetességek használatának mértékét, fokozatait jelenti. Ugyanis természetes, hogy regionális nyelvünk sajátosságai között vannak erősebben kirívóak és vannak kevésbé feltűnőek. Ha az ö használatára gondolunk, akkor egyrészt arról lehet szó, hogy milyen gyakorisággal vegyítjük beszédünkben az e-s és az ö-s alakokat. Ennek fokozata terjedhet a teljes használattól visszafelé addig, hogy csak egy-egy tösz-vösz-lösz alak jelenik meg itt-ott, sőt addig a minimumig, hogy a fól igekötő sokkal gyakrabban jön a szájunkra, mint a fel. Másrészt lehetséges az a megoldás is, hogy valaki az ö hangnak olyan változatát ejti szavaiban, amely mintegy átmenetet jelent az e és az ö között. Ez is létező beszédmód, ilyenkor a tulajdonképpeni ö-zés alig-alig feltűnő.

Nyelvjárásunk sajátosságai közül a föntebb már említett jellegzetességek körében is léteznek, vannak is érezhető fokozatok. Például ilyenekre gondoljunk: arról ~ áról ~ árral ~ arrú ~ árú;

megtaláltam ~ mögtaláltam - mögtalátam - mögtanátam; miért ~ miér ~ mié ~ mijér - mijé ~ mijjé;

megszomorítja ~ megszomoríttya ~ mögszomoríttya - mögszomoríjja; elmentél ~ elmöntél ~ elmönté ~ émöntél ~ émönté; elmegyek ~ elmögyök ~ elmék - émögyök - érnék - émönök; veszel-e ~ veszel-é ~ vöszöl-é ~ vösző é ~ vöszőjé;

88