Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Dobozi Eszter: Meddig kísérnek meséink?
Dobozi Eszter Meddig kísérnek meséink? Vannak olvasmányok, amelyek - életünk folyamán időről időre felbukkanva - mindig új és új fel- és ráismerésekhez juttatnak bennünket. Vannak olyanok, amelyeket csak bizonyos életszakaszokban érdemes forgatni. Túl korán éretlennek bizonyulhatunk megértésükhöz. Túl későn pedig nem lelhetjük fel bennük azt a varázst, amely a velük idejekorán történő találkozás alkalmával még teljes erejével hathatott volna ránk. A valóban értékes művek azonban nem csupán a kellő pillanatban, hanem legkülönfélébb életkorokban is megajándékozhatnak bennünket a nagy olvasmány élményével. így lehetünk meséink közül a Fehérlófia történetével. A tőle való legfrissebb - és éppen ezért, vagy nem csupán ezért (?) legelevenebb - megérintettségem a közelmúltam fejleménye. Jóval (talán igen sokkal) túl „az emberélet útjának felén" irodalmi feldolgozások hozzák elém ismét, hosszú, feledtető idő után a fehér ló szülte fiú alakját. Előbb Buda Ferenc Árvaföld című kötetében (Kairosz, 2000) találok rá az Ég s föld között című versre, melynek motívumrendszere hátterében ott sejthetjük más eurázsiai vallási, mitikus képzetek mellett a Fehérlófia emlékét is. Csak néhány év telik el ehhez képest, látom ám, hogy egy másik Fehérlófia ihlette költeményről készül itthon a szomszéd dolgozószobában az irodalomtörténeti elemzés. Ezért tudok a létezéséről, és így ismerem meg a Változat népmesére című művet, melynek szerzője Benjámin László. (Válogatott versek, 1968) De nem csak ez a dolgozószobáink között oszcilláló kíváncsiság ébreszti fel újfent érdeklődésem e régvolt olvasmányemlék iránt. Az élet szerencséltetett meg olyan fordulatokkal, amelyek révén előbb-utóbb magam elé kell képzelnem az alsó világból a felvilágra visszaérkezőt, a kéz és láb nélkül elesetten és roskatagon pihegőt, a mesék legkisebb fiát. És látnom kell lázálmaimban a véres jelenetet, mikor még a griffet lovagolva saját testéből lemetszett húsdarabokkal eteti ezt a mitikus, a sas és az oroszlán jellegzetességeit egyaránt magában hordozó nagy madarat. Az öncsonkító mozdulat is sokáig foglalkoztat, de még tovább az elszánás, amellyel ezt a képtelennek föltűnő műveletet el lehet - ha el lehet - végezni. A cselekvéssor szimbolikájának sok köze van megmenekülésemhez. Szimbolikájának végiggondolása ment meg ugyanis attól, hogy visszautasítsam az elfogadhatatlant. Ami a mesében ott van kimondatlanul, segít tudatosítani: nincs más út, mint megbékélni a szenvedéssel, mikor szenvedni kell. Nincs más út, mint ezt a ránk mértet az életünk részévé avatni. Az avatásban-avatódásban vele eggyé válni. így adatik, ha adatik: legyűrni félelmeinket, szorongásainkat. A fájdalmakat. A lelkit is, a testit is. Ahogyan Fehérlófia viaskodik az ellene uszuló erőkkel, viaskodom én is az ő történetével. Meg természetesen a magaméval. Katarzisszerű borzongásom ettől ugyanaz, mint a megvilágosodásra emlékeztető pillanatnyi felszisszenés: mikor a világítótestre odaragasztott festett képen, matricán(?) (olyan kis kártyácska méretűn, amilyeneken mama - akár könyvjelző gyanánt is - az Énekeskönyvben vagy a Bibliában tartotta az ajándékként kapott Igét) fejem fölött kínomból ébredve földereng Krisztus arca. Nem a prófétáló, nem is a meggyötört, hanem a diadalmas. (Ki tette és akarta, hogy éppen ide juttassanak, ahová valaki, egy előttem itt fetrengő saját maga megenyhülésére, az utána következőkére(?), az enyémére(?) ide fölragasztotta a Megváltó képét - kérdeztem szavak nélkül akkor, ott. Ki volt ez a sorstárs? Tanúságtevő, hogy így üzent?) Ma már inkább azon töprengek, milyen különös, hogy ez a kétféle borzongás, ez a kétféle katarzisszerűség - ha jól meggondolom - nem ok nélkül ugyanaz. Az áldozat misztériumát mutatja meg az egyik is, a másik is. Pedig milyen távoli az a kétféíe kultúrkör, amelyből egyik és másik származik! A távolságnál viszont mennyivel többet ér, hogy mibennünk ez a kétféle világkép (az ázsiai gyökerű, majd a keresztény/keresztyén) mégis csak összeér. Eggyé érlelődik. Szintézisre jut. Szintézis pedig azért teremtődhet belőlük, mert - ezt az egyik legősibb népmesénk is tanúsítja - mentálisan már az évezredek távolába visszanyúlóan készen állottunk a Tanítás befogadására. 179
