Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Elek Tibor: „A szép dolgokat falba kell vésni, hogy meg maradjanak”
kárókatonák, a macska és Fodó tanár úr, mint különc önpusztítók közötti párhuzamok pedig erőltetettek) és a morális példázatok nem tudnak olyan egymást erősítő egységbe szerveződni, mint A kárókatonák... -ban, ez a regény, bár sok tekintetben folytatása annak, esztétikai értelemben nem annyira remekmű. Említettem bevezetőmben, hogy Gion Nándornak van még egy könyv alakban nem, csak a Forrás 2003/4. számában megjelent (a szerkesztői jegyzet szerint 1993-ban, a Magyarországra való áttelepülése után írt) műve: Zongora a fehér kastélyból, ami akár a Sortűz..., de rajta keresztül A kárókatonák... folytatásaként is olvasható (látszatra mintha csak trilógiává akarta volna teljesíteni műveit). Az elbeszélésnek a Sortűz...-ben elejtett fonalát látszik felvenni a belefoglalt alaptörténet mesélője, a következő év tavaszán lezajlott eseményeket felidézve, ugyanakkor A kárókatonák... keretes szerkezetéhez hasonló fogással is él a szerző. A délvidéki háborúk kitörése után a jeles szerkesztő, fotóriporter barátjával, a háborús övezetben készült felvételeket nézegetve, rábukkan egy olyanra, amelyen három őszhajú öregasszony látható, akikben a Torontál nővéreket véli felismerni, akik ismerték őt valamikor gyerekkorában. Nem sokkal a második világháború után ugyanis szerelmesek lettek beléjük Burai J.-vel és Szivei Sanyival, de ezt már a gyermekkorra leszűkített optikájú elbeszélő meséli tovább. A korábbiaknál sokkal rövidebb és egyszerűbb, célratörő cselekményvezetéssel, egy szálon futtatott történet előadása után viszont visszaveszi a felnőtt elbeszélő a szót, aki fotós barátjával megpróbálja felkeresni a Torontál nővéreket, de ők már megint, még mindig a háború áldozatai lettek, és elmenekülni kényszerültek lakhelyükről, a Süllő-szigetről. A keretnek nem sok köze van a gyermekkorhoz, leginkább a két háború egyként embertelen, értékpusztító voltára irányítja a figyelmet. A keret közé ékelt történet sem a gyerekekről, és még kevésbé a gyerekkorról szól, sokkal inkább a délvidéki térséget a második világháborút követően is jellemző kegyetlenségekről, emberi sorsokat lábbal tipró iszonytató igazságtalanságokról, törvénytelenségekről. A faluba költöző (mint utóbb kiderül, már máshonnan menekülő) egykori úrilányokat, a Torontál nővéreket meggyalázták és kurválkodásra kényszerítették a háború idején az orosz katonák, majd bőrkabátos (nevük alapján) szerb partizánok, akikből rendőrtisztek lesznek, és a gyerekek falujában is megtalálják egykori áldozataikat, hogy továbbra is megalázó szolgáltatásokra kényszerítsék őket. Ezúttal rajtuk próbálnának segíteni Burai J. és társai, de itt ők már kevéssé lehetnek az események alakítói, inkább csak követői, szemlélői lesznek a felnőttek világának, többnyire nélkülük, tőlük függetlenül alakul a történet. Ennek következtében sem a gyermeki látószög, sem a hozzáigazított előadásmód nem indokolt igazán ehhez az életanyaghoz. Nem érdemtelen alkotás (több szempontból sem), de ahogy a Burai J.-novellák többsége, ez is inkább a „felnőtteknek és felnőttekről" szól. Gion Nándor „igazi" ifjúsági regényei viszont olyan művek, amelyek az életmű szerves részeiként (A kárókatonák... esetében egyik jellegadó darabjaként) a felnőttekhez is szólnak, egykor megvolt teljességet, harmóniát újjáteremtve, örök értékek iránti vágyat fenntartva, de olyan módon, hogy ugyanez a felnőttkor felé közeledő ifjúság számára is befogadható, érthető és átélhető élménnyé válik. Mindannyian, felnőttek és gyerekek egyaránt, hálásak lehetünk tehát Gion Nándornak, amiért szép dolgait (Gergiánnál és Burai J.-nél is eredményesebben) falnál maradandóbb anyagba, papírba véste. 158
