Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Elek Tibor: „A szép dolgokat falba kell vésni, hogy meg maradjanak”
kába fojtó Fodó tanár úr, a gyerekek osztályfőnöke, akit a legjobb tanárnak tartanak, annak ellenére, hogy részegen rendre felpofozza őket, és a már említett Ácsi Lajos, gyakorta Berecz plébános jelenlétében sakkozik és italozik), és a téglagyár (ahol Fekete Péter dolgozik a bivalyaival). A cselekmény épp olyan lassú tempóval indul, mint az előző regényben, hogy aztán a mű második felében itt is sor kerüljön egy olyan ritmusváltásra, ami jelentősen felgyorsítja az események alakulását. Az első négy fejezetben (a kilencből) nem is nagyon látszik, hogy van-e egyáltalán valamilyen határozott iránya a történéseknek. A több párhuzamosan futó, egymással inkább csak érintkező, mint össze is kapcsolódó eseménysornak, illetve önálló epizódnak mintha leginkább az lenne a funkciója, hogy a gyerekszereplők mellett felvonultassa, bemutassa a falu felnőtt világának legalábbis a gyerekekkel kapcsolatban lévő galériáját (a már említettek mellett a nyolcgyerekes Szivei Sándort, a cigány ócskavasas Kanegért és feleségét, Borús Lizát, a pálinkafőzéssel foglalkozó Rozmaring Bandit, a háborús hős Dukay Jánost, a pézsmapatkányra is vadászó Povazsánszki halászt, a hentes és futballedző Beles Marci bácsit). Fontos hozadé- ka ez a regénynek, mert általa térben és időben is kibővül a bácskai falu negyvenes évek vége körüli társadalmi környezetének ábrázolása. A felnőttek egy részéről kiderül, hogy előéletüket, de a jelen helyzetüket is nagyban meghatározta a háború, illetve az azt követő események: Ácsi Lajos, az egykori földbirtokos például katonaszökevényeket rejtegetett a háború alatt, majd kiállt amellett, hogy ne vegyék el Schank Frici téglagyárát, közben őt is megfosztották mindenétől, segélyből és alkalmi munkákból él, sorsával látszólag megbékélve, de korántsem „rongy ember", ahogy Burai J. kezdetben minősíti. A gyerekek élik a maguk tanév elejei hétköznapi életét az iskolában és az iskolán kívül, ami, persze, korántsem nélkülözi az izgalmakat, főként, hogy ezúttal is köztük van Burai J. O az, természetesen, aki saját és társai életét is veszélyeztetve megpróbálja megakadályozni, hogy Szivei Sándor felrobbantsa a tyúkokat fojtogató Vörös Róka nevű macskáját, aki azonnal beleszerelmesedik a valóságosan nem túl szép bivalyokba, főként, amikor hősies küzdelmüknek is szemtanúja lesz, a sárba ragadt talyiga kihúzásakor. S ő az, aki hamar felismeri a szenvedő embert, és meg is próbál segíteni rajta, örömöt szerezni neki. Érdekes eltérése ennek a regénynek a korábbiaktól, hogy a felnőttek világában (bár történnek bűnök) gyakorlatilag nincs a gyerekeknek ellenfelük, ellenkezőleg, olyan emberek vannak, akik inkább a segítségükre „szorulnak". A már említett Fodó tanár úr és Ácsi Lajos mellett ilyen lehet a kezdetben utált, „megecetesedett vénkisasszony", Novák tanárnő, aki talán szerelmes a tanár úrba, legalábbis szívesen a felesége helyébe lépne, s akit végül, miután a tanár úr elszökött felesége visszatér, Burai J. a számára nagyon fontos kölyökmacskával ajándékoz meg. S még inkább ilyen Fekete Péter, a bivalyos, már akkor is, amikor a téglagyári főnök, Adamkó és a munkatársai, távollétében, érzéketlenül és tudatlanul egyik bivalya halálát okozzák, de főként azután, amikor kiderül, hogy ő a négy Hofanesz kislány (akik a háború idején, részben a háborús körülmények miatt, korán elhunytak, s akiknek a sírját gyakorta körbejárják a gyerekek, mágikus igékként sorolva a neveiket) édesapja. „Jó volna éneklő embereket látni" - mondja egyszer a regény közepe táján Burai J., amikor már nagyon rossz kedvük van (pedig még a bivaly balesete előtt vagyunk), mert a balul sikerült Vörös Róka-kaland után egy tűzbe dobott puskagolyóval majdnem lelövik Kanegért, a téglagyári munkások pedig vélhetően aznap sem találják meg Schank Frici legendás, elásott pálinkáját, amit legjobban, a bivalya halála után már-már tébolyul- tan (ahogy legutolsó lánya halálakor viselkedett), Fekete Péter keres, akinek a pálinka még az állandó köhögését is elmulasztaná. Burai J. óhaja, mondata érzékenyebb szemű és fülű olvasók számára már ekkor is kifelé mutathat a konkrét helyzetből és szövegkörnyezetből, de igazi értelmét a regény vége felé nyeri el, amikor is Fekete Péter és társai, a gyerekek közreműködése következtében, találnak egy hordó pálinkát, és aznap éjszaka a 156
