Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 6. szám - Faludy György: Karoton

nikeai hitvallást, és bármelyikük megalkudott volna az eretnekekkel. Senki más nem volt annyi energiával, állhatatossággal, meggyőzőerővel és kegyetlenséggel megáldva - vagy megátkozva -, mint Athanasius.

Az elmúlt évek igazolták is ezt. Már hetedik éve, hogy ő okozza a legtöbb fejfájást Konstantinnak. Soha semmiben nem hátrált meg előtte. Kezdetben a császár megpróbálta rábeszélni. Aztán figyelmeztette. Majd parancsolgatni kezdett. A végén már fenyegetőzött. De mindhiába. Végül találkozniuk kellett. Minden alkalommal dührohamot kapott a császár. És mindig ez volt az alkalom, amikor ő, Athanasius célt ért. Aztán kis idő elteltével valaki ismét ellene fordította Konstantint. Ilyenkor egy újabb találkozás, újabb dühroham, majd kibékülés következett. Idővel észrevette, hogy miközben üvöltöznek egymásra, Konstantin alig tudja megállni, hogy el ne mosolyodjék. Tulajdonképpen az egész társaságból a császár csak két embert tisztelt, őt és Ariust, ugyanazon okból kifolyólag: mindketten szembe mertek szállni vele.

Athanasius már kezdetben nyugodtan megengedhette magának, hogy szeresse a császárt. A többi püspökkel ellentétben nem hitt abban, hogy a császár átkozott. Meg volt győződve, hogy a császár a mennybe fog jutni. Nem azért, mert megtöltötte arannyal a papok kamráját. Még csak nem is azért, mert győzelemre segítette a kereszténységet - ezt önérdekből tette. Hanem azért, mert a császár a lelkek százezreit segítette hozzá a megváltáshoz, nemzetek és nemzedékek sorait. Sohasem született és sohasem fog még egy olyan ember születni, akinek olyan sokan köszönhették keresztényi voltukat és békéjüket.

Püspöki estvérei figyelmeztették, hogy ne fusson elsőnek a falnak. O azt válaszolta, hogy a feje törné be a falat, és nem a fal az ő fejét. Aztán kezdtek elmaradozni mellőle: figyelembe kell vennie, hogy milyen időket élnek, és milyenek a körülmények. Erre azt válaszolta, hogy ő nem az Idő, hanem Krisztus szolgája. A végén magára maradt. Javasolták neki, hogy béküljön ki a meletiánusokkal. De hogy köthetett volna békét az eretnekekkel? Utolsó megoldásként elkezdtek bizonyítékokat gyűjteni ellene. Megvádolták, hogy lepaktált a légiókkal, és szinte halálra korbácsoltatta a meletiánus papokat. És mi van akkor? A korbácsolás csak korlátolt ideig tartott — a kárhozás tüze örök. Odáig süllyedtek aljasságukban, hogy megvádolták Arsenius, egy meletiánus püspök meggyilkolásával. Még bizonyítékuk is volt, bőségesen. De a vén eretnekben volt annyi keresztényi becsület, hogy előbújt búvóhelyéről, ahol az utóbbi hat évben lapult. Athanasius sohasem fogja elfelejteni püspöktársai képét, amikor fény derült az igazságra. Mindent mondott rájuk, ami csak eszébe jutott: templomok előcsarnokában lebzselő, sápítozó zsibárusok, akiknek hangja mint a sakál üvöltése, lélegzetük akár a sátán fingja; szívük gennyzsák, érvelésük akár a hasmenés. Később egyik zsinatot a másik után hívták össze, ellene. És mire jutottak vele? Semmire. Közben ő minden támasz nélkül állott, anélkül, hogy összeroppant volna - a nyáj reménye, a hit védelmezője, az igazhitűség vezére.

Ezúttal a császár fordult ellene. Minél öregebb lesz Konstantin, annál inkább erőszakolja az egyház egységességét. Dinasztiát akar alapítani. Konstantinnak fogalma sincs a teológiáról. Nem tudja felfogni a tényt, hogy az eretnekekkel nem lehet és nem szabad kiegyezni.

28