Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 6. szám - Faludy György: Karoton
Tíz perc volt még a helytartó megérkeztéig. Már kieszelte, hogyan fog beszélni vele. Ha Sebastianus még mindig arra kéri, hogy fogadja vissza azokat az eretnekeket, akik vissza szeretnének térni a nyájhoz, ő hajthatatlan lesz. Elhatározta, hogy nem tűri el a szétzüllesztő elemek beszüremlését az egyházba. Ha pedig a helytartó egy levelet hozna Konstantintól, amely hivatalából való eltávolításával fenyegeti, akkor majd felutazik a fővárosba, hogy meggyőzze igazáról a császárt, ahogy már eddig is oly sokszor megtette. De ezúttal nem volt olyan biztos abban, hogy győzedelmeskedni fog a helytartó fölött. Először életében félt. Féltette püspöki trónját. Már arra is kész volt, hogy megalázkodjon a császár előtt. Hogy a helytartó kedvében járjon. És megparancsolta, hogy hozzák ki az asztalt a kertbe. Isten a tanúja, hogy nem a hatalomért törekedett szert tenni Szent Kelemen trónjára. Ifjúkora óta az volt az álma, hogy majd egy nap, talán, a kisebb szentek közé sorolják. De sohasem kívánt püspök lenni. Korosztályából Antonius, a remete állt hozzá a legközelebb. O is a pusztába akart vonulni. De Nikeában belátta, hogy nem teheti. Akárcsak a többi ifjú, ő is repeső örömmel ment a zsinatra. Végre szemtől szembe találkozhat az egyház híres, legendás, hősies, áldott veteránjaival. De a veteránok a meghatottságtól nyöszörögve vonultak be a palotába, a két oszlopban álló prétoriánusok között. Ok, akik régebben megelégedtek két kupa kölessel és egy gerezd szőlővel, most bársonyheverőkön terpeszkedtek, sárga szakállukat fülemülenyelv-pástétomba és falernusi borba mártogatták. Oly dölyfösek voltak, mint az újgazdagok, és oly esetlenek, mint a falusi fajankók. Ok, akiknek a múltban a szempillájuk sem rezzent a hivatalosságok jelenlétében, akiknek hatalmában állt őket odavetni az oroszlánok elé, most meg voltak hatódva, és izgatottakká váltak, amikor az udvaroncok, akik Jupiter és Mithras szolgálatában öregedtek meg, és akik szerették volna túlélni Krisztus szolgálatát is, a legkisebb figyelemre méltatták őket. Az öreg hősök, akik fiatal korukban nem hódoltak be a vaskezű Diocletianusnak, most ott lökdösődtek, tolongtak és lihegtek Konstantin körül. Egymást túlmotyogva versengtek, hogy minél díszesebb pamlagot ajánljanak a császárnak a mennyben, minél közelebb Krisztushoz. Holott valódi véleményük az volt, hogy aki feleségét megfőzette egy katlanban, aki elsőszülött fiát megfojtatta, és a megkeresztelkedését élete utolsó órájára halasztotta, hogy kedvére öldökölhessen, nem tudja becsapni Istent. A zsinat nagy része nem fogadta el a hitvallást. Mert nem volt benne a Bibliában. Nem engedte a lelkiismeretük. De később, három kivételével, mind aláírták. Nem azért, mert jobb belátásra tértek és megértették, hogy milyen hűen tükrözi Isten igazságát a hitvallás szövegezése, hanem azért, mert a császár száműzetéssel és javaik elkobzásával fenyegette őket. Krisztus szavait nem hallották meg, de a császár fenyegető suttogása behatolt füleikbe. Sándor püspök halála után Athanasius jól szemügyre vette riválisait. Sokan álltak felette korban, rangban és érdemben. És közülük sokan rendkívül jártasak voltak az isteni tanokban. De mindannyian puhányok voltak, egyikük sem állta volna a sarat a császárral szemben, nem védelmezte volna körömszakadtáig a 27
