Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 6. szám - Darvasi László: Virágzabálók (regényrészlet)
Darvasi László Virágzabálók A fák szinte belefagytak a fagy tükrébe, a törzseket vastagon fedte a dér, s az ágakról karnyi nagyságú jégcsapok lógtak. Az ég elveszett a fehéresszürke derengésben, s ha kiáltás harsant, úgy tetszett, üvegharanggá lesz nyomban. Olyan hideg volt, hogy néhány nap alatt a harmadik megfagyottra találtak a városban. A fiúra a Kálvária templom oldalában lelt rá a havat kapargató templomszolga. A gyerek magzatként húzta össze magát, mintha az anyja hasában lenne, alig látszott ki a hóból, s az arca olyan keményre fagyott, hogy meg lehetett kopogtatni, akár egy ablaküveget. Békésen aludt, s szinte mosolygott. Schütz bácsi a fejét csóválta, majd letörte a fiú szájából kicsorgó nyál jegét, s ingerülten a hóba dobta. Ez azért túlzás, morogta kedvetlenül a doktor. A város testét keresztbe szelő tiszai folyások és kósza erek mind kékre dermedtek. A gyerekek visongva, lökdösődve csúszkáltak a jegeken, előkerültek a fakutyák és a szánkók, de ha csak ócska léc jutott, se volt nagy baj. A vízkarok végignyújtóztak a görbe utcákon, az apró ablakaikkal egymásra pislogó házak között, a tereken és az üres telkeken is felderengtek, majd a zúzmarás kertek végén újra egymásba szaladtak, s hidegen csillogó, mozdulatlan tavacskák lettek. Hatalmas pelyhekkel, lassan, szinte tűnődve kezdett hullni a hó, s néhány perc múlva már szakadt, olyan vadul kavargott, hogy méternél tovább sem lehetett látni. A Szentháromság utcában leégett egy gazda háza, az eszét vesztett férfi szórakozott mosollyal bámulta a tüzet, s a kezét melengette az üszkös kapukerítésnél. Talán ekkor látta először Klárát. A lány az apjával időzött a parton, a roncshajón álltak, amely elhagyatva rostokolt a többi uszály és ladik között évek óta. Szép Imre jól ismerte Pelsőczyt, a vékony, könnyű mozgású ember nyilván ekkor is az álmai mákonyával traktálta a lányát, sebesen járt a szája, mesélt megállás nélkül, fáradhatatlanul és lázasan, történetből történetbe futott, kesztyűs ujjaival mutogatott a jégtor- laszos északi kanyar s a ködbe bugyolált túlpart felé, miközben úgy viselkedett, mintha utaznának. Klára lelkesen tapsolt, kiáltozott, a szeme ragyogott. Megmarkolta az ócska karfát, s mintha veszélyes kanyar következne, beledőlt a manőverbe. A lány úgy be volt bugyolálva, mint egy hatalmas játékbaba. Szép Imre alább ereszkedett, de így is csak a lány orra hegyét és a szemét látta a tarka sálkendő fölött. 9
