Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 6. szám - Darvasi László: Virágzabálók (regényrészlet)
A szavak pedig elválasztanak, mondta egyszerre, de csak magának. A mesék gazdagságából részesedést nem kaphatsz. A legendákért nem felelsz. Csak hajtogatod őket majd, mint egy rögeszmés, miközben minden történet másé lesz. Végül úgy halsz meg, mint aki nem is élhetett. Szép Imre kelletlenül elfintorodott. A lány éppen ekkor pillantott a töltésen egyensúlyozó férfira, s aztán mintha az ügyetlenségén nevetett volna. Szép Imre máris jobban érezte magát. A közelben kopácsoltak. Rosszkedvű, hidegtől átfagyott munkások javítgattak egy ladikot, melyet megevett a fagy, a bordázaton jókora repedés futott végig. Az emberek megvetően tekingettek a roncshajó álomvilágában tébláboló párra, a harsány önfeledtség ingerelte őket. Végül hatalmas, bundás ember ballagott hozzájuk. Nem lépett át egyetlen lécet vagy hóbuckát sem, ami dolog az útjába került, egyszerűen odébb rúgta. Szép Imre tudta, hogy Szabónak hívják az óriást, hírhedt ember volt a városban, bivalyerejű, kellemetlen alak, aki soha nem vitatkozott vagy kötekedett, nyomban ütött. Szabó ladikos volt, s gyakran maga evezett fel Csongrádig vagy Makóig a Maroson. A férfi már ott tornyosult Pelsőczy előtt, aki úgy pislogott a hatalmas emberre, mint valami egyszerű zavaró tényezőre. Tessék, mondta neki, tessék, parancsoljon az úr. Tűnjenek el innen, dünnyögte halkan a ladikos Igen, és miért?, kérdezte egyszerűen Pelsőczy, és a lánya újra meglátta a kellemetlen vonást, amely olykor elcsúfította az apja arcát. Furcsa volt, hogy Pelsőczy ellenkezni merészel. Mert én mondom, bólintott kimérten Szabó. Mert maguk nekem nádból vannak, de én ezt a vasat a két ujjammal is meghajlítom, mutatta a ladikos a vastag hajószöget, s a következő pillanatban valóban meghajlította. Klára riadtan pislogott, és önkéntelenül közelebb húzódott az apjához. Pelsőczy a szemét árnyékolva hunyorgott, észrevette Szép Imrét, aki meg-megcsúszva, a jeges töltésoldalon egyensúlyozva tartott feléjük. Kényszeredetten, mint akit lelepleznek, intett a tudós felé. Imre visszaköszönt, és látta, hogy a lány bár feléje fordul, s bár nemigen látja őt, mégis illendően meghajtja a fejét. Szép Imre odaért hozzájuk. Szép jó napot, Szabó úr, mondta halkan. Itt még nagy baj lesz egyszer, morogta Szabó most már Szép Imrének. Itt olyan baj lesz, hogy az egyenesen katasztrófa lesz! Ffagyja őket, bólintott Imre, menjen csak a dolgára Szabó úr. Semmi keresnivalója nincsen itt. Hogyhogy...?!, durrant föl a ladikos, de nyomban visszanyelte a dühét. Öklével ütögette a hatalmas kucsmáját. Szokott maga velem álmodni?, kérdezte hirtelen Pelsőczy. Én, magával?! Na, még csak az kéne!, kiáltotta Szabó. Hát ez az, kérem, erről van szó, bólintott az apa. Klára felkuncogott. Miről?, értetlenkedett Szabó. Mások álmait éppúgy tiszteletben kell tartani, akár a magunkét, válaszolta mosolyogva erre Szép Imre. 10
